//Myna - Smaragd és ónix//
*Ryrroshvar épp arra készült, hogy maga mögött hagyva a Mágustorony pár órányi biztonságát, elinduljon vissza a folyóhoz, hogy minél előbb Artheniorba érkezzen, immáron az eddigieknél is jóval tapasztaltabban. Ám vannak dolgok, amiknek nehezen lehet ellenállni.
Hiába a fenyegetés, a veszély, amely ott lapul minden fűszálban most a kikötő környékén, s ott rezeg a levegőben, arra késztetve az embert, hogy eliszkoljon, be a város sokaságának tömegébe, és elbújjon egy utcasarokban, ha valami olyan csábító dologba ütközik, aminek egyszerűen nem tud ellenállni.
Egy ismerős, festett rubinvörös haj... egy hirtelen felvillanó, smaragd szempár...
Olyan helyen áll meg, ahol a lány nem veheti észre, és megvárja, amíg Myna - mert, hogy bizony róla van szó - olyan távolságba ér, ahol már nem hallhatja meg a férfi amúgy is elég halk lépteit. Aztán követi a nőt a sziklaszirteken át, egészen a tündérkertig.*
~Mit kereshet itt?~
*Myna leül, és valamit írni kezd. Bizonyosan egy levél. Ryrroshvar pedig csak figyeli egy ideig, újdonsült, fekete, a vállainál varjútollas kabátjával beleolvadva az árnyak közé a sziklatőben.
Aztán úgy dönt, a múltkori találkozásukon változtat kissé, és ismét halk léptekben elindul a nő felé. De hiába oson mögé, nem támadja meg most. Csak a fának dől, botját maga mellé támasztva, nem messze Mynától, és karba fonva kezeit, a lehető leg-tenyérbemászóbb képpel szólal meg.*
- Nem tudom, mi a csodálatraméltóbb. A hideg ellenére még mindig viruló virágok, vagy a Te szépséged. *kezdi kajánul vigyorogva, hogy felhívja ezzel a bókkal a figyelmet magára. Elképesztően kivételesen helyes az új ruhájában, és látszólag tökéletesen tisztában van azzal, hogy mennyire jól áll neki. Fekete tincseibe belekap a sziklák között bekúszó szél.*
- Vagy az, hogy tudsz írni.
*Ennyit a bókokról.*