Kikötő - Világítótorony
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 51 (1001. - 1011. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1011. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-11-28 18:17:14
Üzenet elküldve: 2024-11-28 18:17:14
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 773
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 773
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vér és magány//
*Nem hagyhatja el a Kikötőt anélkül, hogy ne látogatná meg legalább egyszer a kedvenc helyét. Rég járt már a Világítótorony megnyugtató szirtjén. Ezúttal nem gyalog, hanem Árnyékon ülve mássza meg a meredek domboldalt. Mikor felér, és megpillantja a végtelen tengert, szélesen elmosolyodik. A hely semmit sem változott. Továbbra is varázslatos, hogy amerre a szem ellát, csak a hömpölygő hullámokat látni, a víz csattogó hangja mellett pedig csak néhány sirály vinnyogását lehet hallani.
Leszáll a lóról, és leül a földre törökülésbe, hogy rendezze gondolatait, mielőtt útnak indul a város felé. Eszébe jut az a nap is, mikor Mai utána jött, és pont itt talált rá. Ugyan nem véletlenül, mert neki is elmondta, hogy itt szeret a legjobban lenni. Most viszont nincs itt. Nem szólt neki, hogy távozik, és nem is ide jött rögtön. Vajon kereste már, vagy nem is érdekli a fél-elf lányt, hogy merre jár?
Mikor legutóbb találkoztak, nem tudta eldönteni, hogy örült-e a társaságának, vagy inkább a háta közepére sem kívánja. Egyértelműen haragszik még rá, ezt látja, de közben ott vannak az álmok, melyek minden éjszaka tudatják vele, hogy szereti őt. Vajon tényleg? Igazából reméli, és azt is reméli, hogy nem kell majd választania Mai és Sa'Tereth között, mert az egy könnyű, ám annál fájdalmasabb döntés volna.*
- Árnyék, te szeretsz engem, ugye? *Pillant fel a lóra, de az nem válaszol, aztán megmarkol egy követ, és jó messzire a tengerbe hajítja. Aztán még egyet, majd még egyet, egészen addig, míg meg nem unja.*
- Na jó, indulás! *Felpattan a földről, leporolja a nadrágját, és visszaül a nyeregbe. Egyelőre szépen, lassan vezeti az állatot, hogy véletlenül se gázoljon el senkit, főleg, ha majd a zsúfoltabb dokkokhoz ér. Több kitérőt azonban már nem tervez, most már tényleg maga mögött akarja hagyni a helyet, ahol felnőtt.*
*Nem hagyhatja el a Kikötőt anélkül, hogy ne látogatná meg legalább egyszer a kedvenc helyét. Rég járt már a Világítótorony megnyugtató szirtjén. Ezúttal nem gyalog, hanem Árnyékon ülve mássza meg a meredek domboldalt. Mikor felér, és megpillantja a végtelen tengert, szélesen elmosolyodik. A hely semmit sem változott. Továbbra is varázslatos, hogy amerre a szem ellát, csak a hömpölygő hullámokat látni, a víz csattogó hangja mellett pedig csak néhány sirály vinnyogását lehet hallani.
Leszáll a lóról, és leül a földre törökülésbe, hogy rendezze gondolatait, mielőtt útnak indul a város felé. Eszébe jut az a nap is, mikor Mai utána jött, és pont itt talált rá. Ugyan nem véletlenül, mert neki is elmondta, hogy itt szeret a legjobban lenni. Most viszont nincs itt. Nem szólt neki, hogy távozik, és nem is ide jött rögtön. Vajon kereste már, vagy nem is érdekli a fél-elf lányt, hogy merre jár?
Mikor legutóbb találkoztak, nem tudta eldönteni, hogy örült-e a társaságának, vagy inkább a háta közepére sem kívánja. Egyértelműen haragszik még rá, ezt látja, de közben ott vannak az álmok, melyek minden éjszaka tudatják vele, hogy szereti őt. Vajon tényleg? Igazából reméli, és azt is reméli, hogy nem kell majd választania Mai és Sa'Tereth között, mert az egy könnyű, ám annál fájdalmasabb döntés volna.*
- Árnyék, te szeretsz engem, ugye? *Pillant fel a lóra, de az nem válaszol, aztán megmarkol egy követ, és jó messzire a tengerbe hajítja. Aztán még egyet, majd még egyet, egészen addig, míg meg nem unja.*
- Na jó, indulás! *Felpattan a földről, leporolja a nadrágját, és visszaül a nyeregbe. Egyelőre szépen, lassan vezeti az állatot, hogy véletlenül se gázoljon el senkit, főleg, ha majd a zsúfoltabb dokkokhoz ér. Több kitérőt azonban már nem tervez, most már tényleg maga mögött akarja hagyni a helyet, ahol felnőtt.*
1010. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-10-02 15:10:49
Üzenet elküldve: 2024-10-02 15:10:49
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Greksar a nagy kő mellett ácsorog, és az ork fejében különféle érzések és erők kezdenek kavarogni. A hang idáig vezette, és ő eljött, de innen tovább már nem tudja, merre tartson. Várja az erőt, amiért jött, de ami érkezik, azt a korlátolt eszével már képtelen befogadni. Sötét hatalom, elmebefolyásoló rontás, de mindezek ellenére egyszerűen nem érti, mi történik. Ha valakit le kell csapni a bárdjával, azt megoldja, de vajon többet el lehet várni egy orktól? Greksar olyan buta, mint a föld, és még a hosszas álldogálás sem teszi többé, mint egy átlagos orkot. Végül megunja a helyzetet, és úgy hagyja hátra az egészet, mint más a maradékot a tányérján. Kótyagos fejjel botorkál előre, ahogy a lába viszi. Egy csendes helyet keres, ahol kiszellőztetheti zavaros gondolatait. Mire észbe kap, már el is éri a sziklás bérceket, ahová teste magától hozza el, tudván, mire van most leginkább szüksége. A süvítő, sós tengeri szél átfújja nehéz fejét, mintha víz alól emelte volna ki. Leül az egyik sziklára, távol mindentől és mindenkitől, és olyat tesz, amit ritkán: gondolkodik. Próbál értelmet találni az elmúlt időszak történései felett.*
1009. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-21 09:46:03
Üzenet elküldve: 2024-08-21 09:46:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Ha mást nem is, a csónakot legalább előkészíthetik a manónak, aki több mint eleget tett a szigetre juttatásuk segítésében, még ha duzzogva is kéne bevallania. Nem táplál különösebb érzelmeket ebbe a rablóüregbe, tehát nemsokára ismét szabad ég alatt vannak. Valahogy megfeledkezett arról, hogy a visszafele úton fel is kéne jutnia a világítótorony alapzatához, így nagyokat kezd pislogni, mikor a szerzetes megkezdi mászni a sziklákat. Ő maga kevésbé biztos kezeiben, úgyhogy miután egy nagy dobással Nawanthiri biztonságában tudhatja felszereléseivel teli zsákjait, lassú és óvakodó mozdulatokkal teszi meg a felfelé vezető utat. Az eső hiánya csak keveset tett a megragandó részek tapinthatóságán, és bár az ork nem tériszonyos, azt nagyon is tudja, hogy már a fele ponton is nagyot tud zuhanni lefelé, így nem sietteti el. Akárhogy is, előbb-utóbb ő is fent találja magát.*
- Van időm. *Legyinti le. Artheniorban a Kalmár már elég napja élvezheti a hiányát, hogy egy pár óra különbség nem jelenthet sokat nekik. És ha mégis, a szürkebőrű most őszintén tojik rá.* - Nem biztos hogy ennyi idő után felismernek, de megpróbálom.
*Mindenesetre a városszerűség és annak lakosai közeledtével lassan így is felveszi a nagy kezeivel varrt csuklyát; még ha kicsik is rá az esélyek, az utolsó pillanatokat nem rontaná el egy bilinccsel küszködve. Arcán kívül is elég felismerhető maradhat barátja számára, szóval amiatt azért nem aggódik.*
- Mögötted maradok a dokkoknál. *Nawanthiri munkáját nem nehezítené meg jelenlétével, de azt nagyon is szeretné látni, hogy nehézség nélkül hajót talál hosszabb útja folytatásához. Úgyhogy most észak helyett dél felé fordul, a tömeg között a Kikötő szívébe siklik. Kíváncsi, fog e ismerős alakokat látni a tetőkön...*
*Ha mást nem is, a csónakot legalább előkészíthetik a manónak, aki több mint eleget tett a szigetre juttatásuk segítésében, még ha duzzogva is kéne bevallania. Nem táplál különösebb érzelmeket ebbe a rablóüregbe, tehát nemsokára ismét szabad ég alatt vannak. Valahogy megfeledkezett arról, hogy a visszafele úton fel is kéne jutnia a világítótorony alapzatához, így nagyokat kezd pislogni, mikor a szerzetes megkezdi mászni a sziklákat. Ő maga kevésbé biztos kezeiben, úgyhogy miután egy nagy dobással Nawanthiri biztonságában tudhatja felszereléseivel teli zsákjait, lassú és óvakodó mozdulatokkal teszi meg a felfelé vezető utat. Az eső hiánya csak keveset tett a megragandó részek tapinthatóságán, és bár az ork nem tériszonyos, azt nagyon is tudja, hogy már a fele ponton is nagyot tud zuhanni lefelé, így nem sietteti el. Akárhogy is, előbb-utóbb ő is fent találja magát.*
- Van időm. *Legyinti le. Artheniorban a Kalmár már elég napja élvezheti a hiányát, hogy egy pár óra különbség nem jelenthet sokat nekik. És ha mégis, a szürkebőrű most őszintén tojik rá.* - Nem biztos hogy ennyi idő után felismernek, de megpróbálom.
*Mindenesetre a városszerűség és annak lakosai közeledtével lassan így is felveszi a nagy kezeivel varrt csuklyát; még ha kicsik is rá az esélyek, az utolsó pillanatokat nem rontaná el egy bilinccsel küszködve. Arcán kívül is elég felismerhető maradhat barátja számára, szóval amiatt azért nem aggódik.*
- Mögötted maradok a dokkoknál. *Nawanthiri munkáját nem nehezítené meg jelenlétével, de azt nagyon is szeretné látni, hogy nehézség nélkül hajót talál hosszabb útja folytatásához. Úgyhogy most észak helyett dél felé fordul, a tömeg között a Kikötő szívébe siklik. Kíváncsi, fog e ismerős alakokat látni a tetőkön...*
1008. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-19 20:29:45
Üzenet elküldve: 2024-08-19 20:29:45
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A nagy dráma közepette meg is feledkezett a kenuról! Bólint, hogy persze, intézzék, és ha minden jól megy, fél órán belül menetkészek. A hajóra rákerül a ponyva és az Armarkhturnak szánt háló. Mandulaszem felmászik a vállra aggatható felszerelésükkel a szurdok peremére, aztán megkéri Ukromot, hogy dobja fel neki a zsákjait meg a teherhordó rudat. A málhák nem nehezek, csak nagyok, macerás lenne a sziklafalon kapaszkodni velük. Ha minden fent van, Nawanthiri felveszi a saruit meg az egész pakkját, és indulhatnak a Kikötőbe.*
- A hajókig nem kell ám velem jönnöd. Ki tudja, hanyadik fog felvenni…
*Nem hinné, hogy a múltkori fejvadászat miatt baj érhetné a szürkebőrűt, de a tengerészekkel való alkudozásnak nem tenné ki. Ha jól kilép, estére Sziritánba érhet, másnapra pedig Artheniorba.*
- Ha a Kalmárban jársz, üdvözlöm a többieket. Kérlek, mondd meg nekik, hogy hazamentem a Wegtoreni-erdőbe.
*A Világítótorony hamarosan elmarad mögöttük, és kibomlik előttük a Kikötő panorámája. Dél felé jár az idő, a roskatag házak fölött ragyog a nap. Füst és szurok szagát hozza feléjük a szél. Nem messze már látszik az északi országút, egy egész szekérkaraván kocog rajta Thargföld felé…*
*A nagy dráma közepette meg is feledkezett a kenuról! Bólint, hogy persze, intézzék, és ha minden jól megy, fél órán belül menetkészek. A hajóra rákerül a ponyva és az Armarkhturnak szánt háló. Mandulaszem felmászik a vállra aggatható felszerelésükkel a szurdok peremére, aztán megkéri Ukromot, hogy dobja fel neki a zsákjait meg a teherhordó rudat. A málhák nem nehezek, csak nagyok, macerás lenne a sziklafalon kapaszkodni velük. Ha minden fent van, Nawanthiri felveszi a saruit meg az egész pakkját, és indulhatnak a Kikötőbe.*
- A hajókig nem kell ám velem jönnöd. Ki tudja, hanyadik fog felvenni…
*Nem hinné, hogy a múltkori fejvadászat miatt baj érhetné a szürkebőrűt, de a tengerészekkel való alkudozásnak nem tenné ki. Ha jól kilép, estére Sziritánba érhet, másnapra pedig Artheniorba.*
- Ha a Kalmárban jársz, üdvözlöm a többieket. Kérlek, mondd meg nekik, hogy hazamentem a Wegtoreni-erdőbe.
*A Világítótorony hamarosan elmarad mögöttük, és kibomlik előttük a Kikötő panorámája. Dél felé jár az idő, a roskatag házak fölött ragyog a nap. Füst és szurok szagát hozza feléjük a szél. Nem messze már látszik az északi országút, egy egész szekérkaraván kocog rajta Thargföld felé…*
1007. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-18 19:35:51
Üzenet elküldve: 2024-08-18 19:35:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Ezek a másodpercek, fájdalmasak ám, jobban elfogadtatják Ukrommal azt, ami történik. Igen, egy jobb világban nem kötné haza a kötelesség az emberlányt, vagy egy másikban elég önzőnek érezné magát ahhoz, hogy rávegye őt, hogy ezúttal is együtt menjenek. De hogy a saját öröméért változtassa meg a sors folyását, és okozzon fájdalmat annak, akinek a legkevésbé akar, azt a bűnt sose tudná lemosni magáról, élete végéig ingatag lelkén száradna a mohóság mocska. És ezt a mocskot nem osztaná meg vele: A tisztaságot látja a szerzetes szemeiben, amik, bár változtak azóta, mióta először találkoztak az Arthenior melletti erdőségben, továbbra is ugyanahhoz az emberhez tartoztak. Bármi legyen a neve, bárhogy lássa a világot. Mert a világ végén minden arcuk le lett véve, amik maszkokká száradtak az élet alatt, és ő nem látott egy szélhámost.
Elfogja a szorongás búcsúajándéka átadásakor, de ahogy elengedi az ékszert, megkönnyebbül. Akkor vége. Bűntudat nélkül el tudja engedni óriásnevelt barátját a végtelenségbe. El tudta neki mondani, hogy emlékezzen rá. És ezzel a haszontalan pénzsúllyal, két lábbal felrúgható elftől kapott csecsebecsével, egy emberöltő után is meg fog maradni a módja.
Meg van lepve Nawanthiri következő cselekvésén, de ahogy jobban megnézi pozíciója szimmetrikusságát, rájön hogy ez a mozdulat valaminek a kifejezése lehet. Azt akarja hinni, hogy tisztelet, esetleg hála. Bárcsak viszonozni tudná mindkettőt úgy, ahogy megérdemelné. Bárcsak a szigeten több tudott volna lenni, mint egy tehetetlen szemtanú. Eltűnnek a ráncok Ukrom arcáról.*
- A Szél városa többel tud szolgálni, de először őt is kell kiszolgálnom; és munka, az mindig lesz. Lilyennek is hiányozni fogsz, de ő kemény könyök, kibírja.* - Kuncog halkan a gondolatra, mennyire dühödne föl hogy most szólítaná kölyöknek. Valóban nem az, ha jobban belegondol.
Ugyan a végsőket nem tudta befejezni, de a visszatérő életöröm ad neki is egy kis színt szürke bőrének.*
- Ha nincs más, a következő mocskot el tudom verni ezzel a súllyal. *Feldobja a zacskót, ami hangos zörejjel landol markában, igazolva tartalmának bőségét.
Bőven bízik vasgyúró barátja erejében, hogy felsegítse magát vele, mosolyogva.*
- A kenut intézzük, hm? A hajóig még elkísérhetlek. Megvan a csuklyám...
*Ezek a másodpercek, fájdalmasak ám, jobban elfogadtatják Ukrommal azt, ami történik. Igen, egy jobb világban nem kötné haza a kötelesség az emberlányt, vagy egy másikban elég önzőnek érezné magát ahhoz, hogy rávegye őt, hogy ezúttal is együtt menjenek. De hogy a saját öröméért változtassa meg a sors folyását, és okozzon fájdalmat annak, akinek a legkevésbé akar, azt a bűnt sose tudná lemosni magáról, élete végéig ingatag lelkén száradna a mohóság mocska. És ezt a mocskot nem osztaná meg vele: A tisztaságot látja a szerzetes szemeiben, amik, bár változtak azóta, mióta először találkoztak az Arthenior melletti erdőségben, továbbra is ugyanahhoz az emberhez tartoztak. Bármi legyen a neve, bárhogy lássa a világot. Mert a világ végén minden arcuk le lett véve, amik maszkokká száradtak az élet alatt, és ő nem látott egy szélhámost.
Elfogja a szorongás búcsúajándéka átadásakor, de ahogy elengedi az ékszert, megkönnyebbül. Akkor vége. Bűntudat nélkül el tudja engedni óriásnevelt barátját a végtelenségbe. El tudta neki mondani, hogy emlékezzen rá. És ezzel a haszontalan pénzsúllyal, két lábbal felrúgható elftől kapott csecsebecsével, egy emberöltő után is meg fog maradni a módja.
Meg van lepve Nawanthiri következő cselekvésén, de ahogy jobban megnézi pozíciója szimmetrikusságát, rájön hogy ez a mozdulat valaminek a kifejezése lehet. Azt akarja hinni, hogy tisztelet, esetleg hála. Bárcsak viszonozni tudná mindkettőt úgy, ahogy megérdemelné. Bárcsak a szigeten több tudott volna lenni, mint egy tehetetlen szemtanú. Eltűnnek a ráncok Ukrom arcáról.*
- A Szél városa többel tud szolgálni, de először őt is kell kiszolgálnom; és munka, az mindig lesz. Lilyennek is hiányozni fogsz, de ő kemény könyök, kibírja.* - Kuncog halkan a gondolatra, mennyire dühödne föl hogy most szólítaná kölyöknek. Valóban nem az, ha jobban belegondol.
Ugyan a végsőket nem tudta befejezni, de a visszatérő életöröm ad neki is egy kis színt szürke bőrének.*
- Ha nincs más, a következő mocskot el tudom verni ezzel a súllyal. *Feldobja a zacskót, ami hangos zörejjel landol markában, igazolva tartalmának bőségét.
Bőven bízik vasgyúró barátja erejében, hogy felsegítse magát vele, mosolyogva.*
- A kenut intézzük, hm? A hajóig még elkísérhetlek. Megvan a csuklyám...
1006. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-18 15:40:16
Üzenet elküldve: 2024-08-18 15:40:16
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Régóta készült már erre, a hangja mégis meg-megremeg. A könnyeit úgy-ahogy sikerül visszatartania, csak egyszer fátyolosodnak el a szemei: az elején, amikor leülnek egymással szemben. A szurdokból felcsapó permet azt is segít elrejteni valamennyire.
A szertartásba menekül. Ül a sarkain, egyenes derékkal. Ad és ad. Könnyen megy, hisz minden jó helyre kerül. Az egyszerű, letisztult mozdulatoktól apránként a szíve is megnyugszik.
Aztán Ukrom darabokra töri az egészet a gyűrűjével. Hányszor mondta el neki, hogy egy szerzetes nem kötődhet sehová és senkihez? Hogy a szerzetesnek csak az útja létezik? Hogy az minden vagyona, minden más csak teher? Erre most ez a végtelenül jólelkű, szürke ork ide akarja kötni a földi világhoz a kis tűzköves ékszerével, Nawanthirishardipandra pedig képtelen rá nemet mondani, mert a szíve szakadna meg tőle…
Nyel egy nagyot. Finoman a tenyerébe zárja a gyűrűt. Kibontja a nyakában lógó szíjat, és a gyűrűt a szarvas függő mellé fűzi. Sűrűn pislog, miközben újraköti a csomót, és visszaveszi talizmánjait. Nem tud megszólalni. Helyette behunyja a szemeit, és a földhöz érinti a homlokát. Kezei a feje mellett kétoldalt, tenyérrel fölfelé. Soha, senki előtt nem borult le a hegyek innenső oldalán. Hetet dobban a szív, mire felegyenesedik. Letörli a könnyeit.
Barátja útitervén egy kicsit meglepődik ugyan, de habozás nélkül rábólint.*
- Akkor majd felszerelkezel belőle az útra. *bök a pénzeszacskóra az állával* Vagy rábízod valakire Artheniorban, amíg odavagy. Biztos lesz kereskedő, aki megforgatja neked…
*Mire idejutnak, sikerül visszanyernie a lélekjelenlétét. Még arra is van ereje, hogy befejezze Ukrom félbemaradt mondatát:*
- …és a leggazdagabb is, mert a barátom lettél!
*Elmosolyodik. A válla tartásából egy pillanatra úgy tűnhet, mintha még egyszer le akarna borulni, de aztán feláll, és kezet nyújt a szürkebőrűnek, hogy felsegítse.*
- Gyere, induljunk…
*Régóta készült már erre, a hangja mégis meg-megremeg. A könnyeit úgy-ahogy sikerül visszatartania, csak egyszer fátyolosodnak el a szemei: az elején, amikor leülnek egymással szemben. A szurdokból felcsapó permet azt is segít elrejteni valamennyire.
A szertartásba menekül. Ül a sarkain, egyenes derékkal. Ad és ad. Könnyen megy, hisz minden jó helyre kerül. Az egyszerű, letisztult mozdulatoktól apránként a szíve is megnyugszik.
Aztán Ukrom darabokra töri az egészet a gyűrűjével. Hányszor mondta el neki, hogy egy szerzetes nem kötődhet sehová és senkihez? Hogy a szerzetesnek csak az útja létezik? Hogy az minden vagyona, minden más csak teher? Erre most ez a végtelenül jólelkű, szürke ork ide akarja kötni a földi világhoz a kis tűzköves ékszerével, Nawanthirishardipandra pedig képtelen rá nemet mondani, mert a szíve szakadna meg tőle…
Nyel egy nagyot. Finoman a tenyerébe zárja a gyűrűt. Kibontja a nyakában lógó szíjat, és a gyűrűt a szarvas függő mellé fűzi. Sűrűn pislog, miközben újraköti a csomót, és visszaveszi talizmánjait. Nem tud megszólalni. Helyette behunyja a szemeit, és a földhöz érinti a homlokát. Kezei a feje mellett kétoldalt, tenyérrel fölfelé. Soha, senki előtt nem borult le a hegyek innenső oldalán. Hetet dobban a szív, mire felegyenesedik. Letörli a könnyeit.
Barátja útitervén egy kicsit meglepődik ugyan, de habozás nélkül rábólint.*
- Akkor majd felszerelkezel belőle az útra. *bök a pénzeszacskóra az állával* Vagy rábízod valakire Artheniorban, amíg odavagy. Biztos lesz kereskedő, aki megforgatja neked…
*Mire idejutnak, sikerül visszanyernie a lélekjelenlétét. Még arra is van ereje, hogy befejezze Ukrom félbemaradt mondatát:*
- …és a leggazdagabb is, mert a barátom lettél!
*Elmosolyodik. A válla tartásából egy pillanatra úgy tűnhet, mintha még egyszer le akarna borulni, de aztán feláll, és kezet nyújt a szürkebőrűnek, hogy felsegítse.*
- Gyere, induljunk…
1005. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-18 10:38:45
Üzenet elküldve: 2024-08-18 10:38:45
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A kilátás nem éppen szokatlan vagy új ennél a pontnál, de Ukrom inkább megint a vízre szegezné tekintetét minthogy ezt eljátszaná a szerzetessel: legszívesebben gyorsan lehúzná magáról ezt a sebtapaszt, vagy ebben az esetben inkább kitépné magából a varratot, és kereket oldana. Lehet látni ahogy a fogait súrolja a magában tartott érzelmektől.
Úgyhogy nem éppen a legnyugodtabb arckifejezéssel ül le Nawanthiri elé, talán utoljára. Az ork képe azonnal megkeményedik a kis tőr látványára.*
- Nehéz elfelejteni. *Ahogy azt a tanácsot is amit az ork adott, hogy dobja vissza a mocsárba. Elátkozott vagy sem, kevés bizalma van egy volt boszorka által érintett eszközben. A fiola és a medál hasonlóan elővigyázatos memóriákat idéz elő, a gyertya viszont már nem zavarja a szürkebőrűt, ugyanis az csakis a szerzeteshez tartozott. És ezeket felajánlja számára? Némán küzd egy pillanatra magával: El akarja utasítani, fél tőle hogy egy rossz hangulatban a tengerben vagy egy sikátorban fogja a zöme végezni. De képtelen nemet mondani, miközben a szemébe néz. Van szentimentális értékük, azt nem hazudtolhatja le...
A dagadt zacskóra először csak jóval kevesebb érdeklődéssel néz rá, ameddig meg nem érzi a súlyát; ekkor egy pillanatra úgy néz az óriásneveltre, mint aki elvesztette az eszét. A magyarázatot hallva úgy érzi, mintha azt a tőrt máris beledöfték volna a mellkasába, és vicsorogva be kell csuknia szemeit, hogy megnyugodjon. Sóhajtás közben remeg a hangja, ahogy saját ingóságai közé elteszi az újonnan kapott értékeket, majd egy pillanatra megáll mozdulatai közt, a barátja láthatja az agyában forgó vaskerekeket. meghosszabbítja karja táskájában töltött idejét, majd valami kicsit húz elő belőle, markában elrejtve.*
- Ez nem sok, de erre büszke vagyok.* Kinyitja a markát, benne egy tűzköves aranygyűrűvel. - Szeretném, hogy ez nálad maradjon.* Az ork nagyjából emlékszik elmesélni társának, hogy ezt az ékszert akkor és azért kapta, amiért segített az artheniori őrségnek bekeríteni egy csapatnyi rabszolgahajcsárt a szántóföldi utakon. Kapott is egy buzogányt a fejére, de megérte. Viccesnek találta az iróniát.* - Hogy legyen miből... emlékezned rám. *Feleannyira magabiztos dolgában, de nagyon örülne neki, ha Nawanthiri tenyerébe tudná tenni a két értelemben is értékes gyűrűt. Ezután megköszörüli a torkát.
- Két fontos dolgot még el akartam mondani neked. *Törökülésében már amúgy sem tud komolyabb pozíciót felvenni, de legalább most a szemkontaktust megtartja.* - Krata és Na'ati valódi orkok, és még ma is a sivatagot járják. És a másik... *A nehezebbik rész.* - Vissza akarok térni Alm'zar-ba. Rájöttem, hogy látni akarom mi történt, a sivataggal, a falvakkal, és... a táborral. A testvéreimmel. Nem mostanában indulok el; az út hosszú és kegyetlen, sok idő kell a felkészüléshez. Erőforrás és területi tudás. A háznak várnia kell... Sajnálom. *Azonnal visszaadja a pénzeszacskót a szerzetesnek ha úgy akarja, még csak nem is pislog a cselekedet alatt. Ez az utazás Lanawinon túlra vezetné az orkot, és megvan rá az esélye, hogy nem éli túl; ezért is érezte szükségét arra, hogy ezt elmondja a lánynak, és ezért is nyomja le lelkét barátjának a nagylelkűsége. Nem akarja, hogy ez mind kárba vesszen, de ez valami, amit úgy érez hogy meg kell tennie.*
- Ha nem látjuk viszont egymást, akkor azt is tudnod kell, hogy te vagy a legbátrabb ember, akit valaha is láttam. És... Hmm.
*A kilátás nem éppen szokatlan vagy új ennél a pontnál, de Ukrom inkább megint a vízre szegezné tekintetét minthogy ezt eljátszaná a szerzetessel: legszívesebben gyorsan lehúzná magáról ezt a sebtapaszt, vagy ebben az esetben inkább kitépné magából a varratot, és kereket oldana. Lehet látni ahogy a fogait súrolja a magában tartott érzelmektől.
Úgyhogy nem éppen a legnyugodtabb arckifejezéssel ül le Nawanthiri elé, talán utoljára. Az ork képe azonnal megkeményedik a kis tőr látványára.*
- Nehéz elfelejteni. *Ahogy azt a tanácsot is amit az ork adott, hogy dobja vissza a mocsárba. Elátkozott vagy sem, kevés bizalma van egy volt boszorka által érintett eszközben. A fiola és a medál hasonlóan elővigyázatos memóriákat idéz elő, a gyertya viszont már nem zavarja a szürkebőrűt, ugyanis az csakis a szerzeteshez tartozott. És ezeket felajánlja számára? Némán küzd egy pillanatra magával: El akarja utasítani, fél tőle hogy egy rossz hangulatban a tengerben vagy egy sikátorban fogja a zöme végezni. De képtelen nemet mondani, miközben a szemébe néz. Van szentimentális értékük, azt nem hazudtolhatja le...
A dagadt zacskóra először csak jóval kevesebb érdeklődéssel néz rá, ameddig meg nem érzi a súlyát; ekkor egy pillanatra úgy néz az óriásneveltre, mint aki elvesztette az eszét. A magyarázatot hallva úgy érzi, mintha azt a tőrt máris beledöfték volna a mellkasába, és vicsorogva be kell csuknia szemeit, hogy megnyugodjon. Sóhajtás közben remeg a hangja, ahogy saját ingóságai közé elteszi az újonnan kapott értékeket, majd egy pillanatra megáll mozdulatai közt, a barátja láthatja az agyában forgó vaskerekeket. meghosszabbítja karja táskájában töltött idejét, majd valami kicsit húz elő belőle, markában elrejtve.*
- Ez nem sok, de erre büszke vagyok.* Kinyitja a markát, benne egy tűzköves aranygyűrűvel. - Szeretném, hogy ez nálad maradjon.* Az ork nagyjából emlékszik elmesélni társának, hogy ezt az ékszert akkor és azért kapta, amiért segített az artheniori őrségnek bekeríteni egy csapatnyi rabszolgahajcsárt a szántóföldi utakon. Kapott is egy buzogányt a fejére, de megérte. Viccesnek találta az iróniát.* - Hogy legyen miből... emlékezned rám. *Feleannyira magabiztos dolgában, de nagyon örülne neki, ha Nawanthiri tenyerébe tudná tenni a két értelemben is értékes gyűrűt. Ezután megköszörüli a torkát.
- Két fontos dolgot még el akartam mondani neked. *Törökülésében már amúgy sem tud komolyabb pozíciót felvenni, de legalább most a szemkontaktust megtartja.* - Krata és Na'ati valódi orkok, és még ma is a sivatagot járják. És a másik... *A nehezebbik rész.* - Vissza akarok térni Alm'zar-ba. Rájöttem, hogy látni akarom mi történt, a sivataggal, a falvakkal, és... a táborral. A testvéreimmel. Nem mostanában indulok el; az út hosszú és kegyetlen, sok idő kell a felkészüléshez. Erőforrás és területi tudás. A háznak várnia kell... Sajnálom. *Azonnal visszaadja a pénzeszacskót a szerzetesnek ha úgy akarja, még csak nem is pislog a cselekedet alatt. Ez az utazás Lanawinon túlra vezetné az orkot, és megvan rá az esélye, hogy nem éli túl; ezért is érezte szükségét arra, hogy ezt elmondja a lánynak, és ezért is nyomja le lelkét barátjának a nagylelkűsége. Nem akarja, hogy ez mind kárba vesszen, de ez valami, amit úgy érez hogy meg kell tennie.*
- Ha nem látjuk viszont egymást, akkor azt is tudnod kell, hogy te vagy a legbátrabb ember, akit valaha is láttam. És... Hmm.
1004. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-15 14:48:16
Üzenet elküldve: 2024-08-15 14:48:16
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Szomorkásan elmosolyodik. Amennyi kötelék fűzi őket egymáshoz, tudta, hogy ez lesz az egész utazás legnehezebb pillanata: amikor átadja Ukromnak az utolsó néhány emléket. Leülteti, majd elhelyezkedik vele szemben maga is, és egy ruhába csomagolt, alkarnyi valamit rak kettejük közé, melyet az egyik málhájából hozott magával.*
- Emlékszel még a banya manófejes tőrére? *odatolja a szürkebőrű elé* Szeretném, ha magadhoz vennéd.
*Aztán a zsebeiből további tárgyak kerülnek elő: a kékköves medál, amivel a boszorkány titkos pincéjét nyitotta ki egykor, az üvegcse az áttetsző manókocsonyával, és az éppen csak meggyújtott gyertya, amivel megidézte Armarkhturt. Szertartásosan a tőr mellé helyezi őket.*
- Tedd el ezeket is. Egyszer talán megsegítenek, ha bajba kerülnél.
*Füle mögé simít egy nemlétező hajtincset. Előhúz egy degeszre tömött pénzeszacskót.*
- Ez a pénz azalatt gyűlt össze, míg a Kereskedőháznál dolgoztam. Az útravalót már félretettem belőle. A többi legyen a tiéd!
*Átnyújtja a szütyőt Savanyú Ukromnak, benne 3000 arannyal.
*
- Tudom, hogy régóta szeretnél megállapodni. *szeretettel elmosolyodik* Vegyél belőle házat, kerttel-szőlővel. Megérdemled!
*Szomorkásan elmosolyodik. Amennyi kötelék fűzi őket egymáshoz, tudta, hogy ez lesz az egész utazás legnehezebb pillanata: amikor átadja Ukromnak az utolsó néhány emléket. Leülteti, majd elhelyezkedik vele szemben maga is, és egy ruhába csomagolt, alkarnyi valamit rak kettejük közé, melyet az egyik málhájából hozott magával.*
- Emlékszel még a banya manófejes tőrére? *odatolja a szürkebőrű elé* Szeretném, ha magadhoz vennéd.
*Aztán a zsebeiből további tárgyak kerülnek elő: a kékköves medál, amivel a boszorkány titkos pincéjét nyitotta ki egykor, az üvegcse az áttetsző manókocsonyával, és az éppen csak meggyújtott gyertya, amivel megidézte Armarkhturt. Szertartásosan a tőr mellé helyezi őket.*
- Tedd el ezeket is. Egyszer talán megsegítenek, ha bajba kerülnél.
*Füle mögé simít egy nemlétező hajtincset. Előhúz egy degeszre tömött pénzeszacskót.*
- Ez a pénz azalatt gyűlt össze, míg a Kereskedőháznál dolgoztam. Az útravalót már félretettem belőle. A többi legyen a tiéd!
*Átnyújtja a szütyőt Savanyú Ukromnak, benne 3000 arannyal.
*- Tudom, hogy régóta szeretnél megállapodni. *szeretettel elmosolyodik* Vegyél belőle házat, kerttel-szőlővel. Megérdemled!
1003. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-13 16:40:51
Üzenet elküldve: 2024-08-13 16:40:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A másodszorra hosszabbnak érződő út alatt Ukromnak már az első lopva lesett tekintettől inába szállt a bátorsága attól, hogy bármi mélyről megpróbálja diskurálással kibontani a szerzetest. Nehezére is esik újra megtalálni hozzá magabiztosságát: Hiába sikerült végül, amiért ezt az utat áttaposták, valamiért nem érzi magát elégedettnek. Talán azért, ahogy ez a szembesítés zajlott le, és az eredménye. És több mint valószínűleg azért, mert a tervezettel ellentétben nem csak Nawanthirinek voltak nehéz pillanatai; Az esetenként felhangzó pár szó, apró mosoly és semleges hümmögés mellett néha a már csak képzeletbeli kézi-tükörért kap a derekára, megfeledkezve arról hogy azt a szigeten hagyta. Máskülönben többé-kevésbé képes magát elszórakoztatni, miközben a manó-boszorkány nemhivatalos együttműködéséből készült vízi szállítójuk szárazföldre viszi őket: nézelődik, babrál hozott-kapott csomagjaival, vagy csak ülve alszik. Ennyi idő után már egy kiadós szunya is reá fért, vagy több is.
A kínzó monotonitás után megváltásként tűnik fel a látóterét korlátozó köd, ami korábban inkább őket akadályozta. Ennél a pontnál már szívesen kapná kezébe a megmaradt evezőt és vinné magukat mielőbb szilárad talajra, de az az érzése, talán most jobb ha nem csap sok zajt. Nem tudja, mi lesz a rakparti csibészek reakciója, ha látni fognak egy magányos csónakot a világítótorony felé magától "sodródni", úgyhogy jobb addig csendben maradnia, amíg biztos nem lesz szem rajtuk.
Föld helyet sziklára lépve addig áram belőle az öröm, míg visszaemlékszik, mit is mondott Nawanthiri a szigeten, hol és hogyan fog elmenni. Elég nehéz nem megsajnálni azt a savanyú arcot, amit akkor vág.*
- Hm? *Szándékosan értetlenkedik, de nagyon is sárba-süllyedt mozdulatokkal halad a fény felé.* - A hajóútra kéne tartanod, amid van. Nem biztos hogy ellátnak a fuvarral.
*A másodszorra hosszabbnak érződő út alatt Ukromnak már az első lopva lesett tekintettől inába szállt a bátorsága attól, hogy bármi mélyről megpróbálja diskurálással kibontani a szerzetest. Nehezére is esik újra megtalálni hozzá magabiztosságát: Hiába sikerült végül, amiért ezt az utat áttaposták, valamiért nem érzi magát elégedettnek. Talán azért, ahogy ez a szembesítés zajlott le, és az eredménye. És több mint valószínűleg azért, mert a tervezettel ellentétben nem csak Nawanthirinek voltak nehéz pillanatai; Az esetenként felhangzó pár szó, apró mosoly és semleges hümmögés mellett néha a már csak képzeletbeli kézi-tükörért kap a derekára, megfeledkezve arról hogy azt a szigeten hagyta. Máskülönben többé-kevésbé képes magát elszórakoztatni, miközben a manó-boszorkány nemhivatalos együttműködéséből készült vízi szállítójuk szárazföldre viszi őket: nézelődik, babrál hozott-kapott csomagjaival, vagy csak ülve alszik. Ennyi idő után már egy kiadós szunya is reá fért, vagy több is.
A kínzó monotonitás után megváltásként tűnik fel a látóterét korlátozó köd, ami korábban inkább őket akadályozta. Ennél a pontnál már szívesen kapná kezébe a megmaradt evezőt és vinné magukat mielőbb szilárad talajra, de az az érzése, talán most jobb ha nem csap sok zajt. Nem tudja, mi lesz a rakparti csibészek reakciója, ha látni fognak egy magányos csónakot a világítótorony felé magától "sodródni", úgyhogy jobb addig csendben maradnia, amíg biztos nem lesz szem rajtuk.
Föld helyet sziklára lépve addig áram belőle az öröm, míg visszaemlékszik, mit is mondott Nawanthiri a szigeten, hol és hogyan fog elmenni. Elég nehéz nem megsajnálni azt a savanyú arcot, amit akkor vág.*
- Hm? *Szándékosan értetlenkedik, de nagyon is sárba-süllyedt mozdulatokkal halad a fény felé.* - A hajóútra kéne tartanod, amid van. Nem biztos hogy ellátnak a fuvarral.
1002. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-10 11:04:19
Üzenet elküldve: 2024-08-10 11:04:19
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Napokig nincs körülöttük más, csak a víz meg a nagy, kék, szabad ég. A viharok elkerülik őket, bár ahogy a sziget eltűnik a láthatáron, erőre kap a szél. Útközben repülő halakkal találkoznak. Egy éjjel az egész tengert bevilágítják alattuk a medúzák. Elúsznak egy csapat különös, kalapácsfejű halszörny felett. A kenu egyszer sem áll meg.
Nawanthiri az idő javát meditálással tölti. Keveset eszik. Az árnyék jelenléte óvó köpenyként borul rá, sokszor látja is, ember alakjában. Szavak nélkül beszélgetnek, vagy beleereszkednek a vízbe, és a csónakba kapaszkodva vitetik magukat. A szerzetes persze Ukromot sem hanyagolja el, de mély beszélgetésre még érezhetően nem áll készen.
Amikor keleten feltűnik a köd, már tudják, hogy közel a part. Hamarosan madarakat is láthatnak, és egyre több hajót. Az övék, miután a hajnali dagály levonult, oly könnyedén siklik be a szurdokba a Világítótorony mellett, ahogy halandó sosem tudná a hullámverésben elkormányozni. Délelőtt van, a nap arany órái. A halászok már eladták a hajnali fogást. Az Artheniorba tartó kereskedőhajók felfelé haladnak a folyón, a wegtoreniek most futnak be a Kikötőbe.
A szürkebőrűvel a kenut gond nélkül visszaviszik a barlangba. Felfordítják, és ha megszárad, majd ráterítik a ponyvát, arra meg a hálót, amit a Csontvető küldött Armarkhturnak. Egyelőre azonban még nem tartunk itt. Nawanthiri a barlang elé invitálja a barátját. A sziklák megszáradtak, de a permet ki-kicsap feléjük a szurdokból.*
- Szeretnék neked adni valamit. Több mindent is…
*Napokig nincs körülöttük más, csak a víz meg a nagy, kék, szabad ég. A viharok elkerülik őket, bár ahogy a sziget eltűnik a láthatáron, erőre kap a szél. Útközben repülő halakkal találkoznak. Egy éjjel az egész tengert bevilágítják alattuk a medúzák. Elúsznak egy csapat különös, kalapácsfejű halszörny felett. A kenu egyszer sem áll meg.
Nawanthiri az idő javát meditálással tölti. Keveset eszik. Az árnyék jelenléte óvó köpenyként borul rá, sokszor látja is, ember alakjában. Szavak nélkül beszélgetnek, vagy beleereszkednek a vízbe, és a csónakba kapaszkodva vitetik magukat. A szerzetes persze Ukromot sem hanyagolja el, de mély beszélgetésre még érezhetően nem áll készen.
Amikor keleten feltűnik a köd, már tudják, hogy közel a part. Hamarosan madarakat is láthatnak, és egyre több hajót. Az övék, miután a hajnali dagály levonult, oly könnyedén siklik be a szurdokba a Világítótorony mellett, ahogy halandó sosem tudná a hullámverésben elkormányozni. Délelőtt van, a nap arany órái. A halászok már eladták a hajnali fogást. Az Artheniorba tartó kereskedőhajók felfelé haladnak a folyón, a wegtoreniek most futnak be a Kikötőbe.
A szürkebőrűvel a kenut gond nélkül visszaviszik a barlangba. Felfordítják, és ha megszárad, majd ráterítik a ponyvát, arra meg a hálót, amit a Csontvető küldött Armarkhturnak. Egyelőre azonban még nem tartunk itt. Nawanthiri a barlang elé invitálja a barátját. A sziklák megszáradtak, de a permet ki-kicsap feléjük a szurdokból.*
- Szeretnék neked adni valamit. Több mindent is…
1001. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-16 17:07:19
Üzenet elküldve: 2024-07-16 17:07:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 289
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 289
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
~Nem fognak kinyírni..~
*Magában mordul a kijelentésére válaszul kapott kérdésre, de hogy hangosan is kiejti-e a gondolt szavakat, vagy csak morog, azt legfeljebb az elf hegyes füle tudná megkülönböztetni, ha már úgyis olyan közel van hozzá. Ő nem tudja. Mert nem figyel már erre, s nem is érdekli. Máskor talán a szemét is forgatná a kifejezésre. Tudta, hogy az elképzelése nem fog egyetértésre találni a nőnél. Nem ellenkezett vele, amikor korábban odafent azt mondta, hogy magához viszi. De azt sohasem gondolhatta komolyan, hogy valójában oda is fog menni, szó nélkül. Akkor csak le akart jutni a toronytól. Most már el akar jutni a dokkokhoz. Ha nincs is még itt a hajó, mert később jön, megvárja. Aztán ha nagyon akarja, megnézheti a nő a lábát. De addig az úgyis pihen, s majd aztán, este, éjjel, hazasántikál rajta a földekre. Addigra jobb lesz. Ha kell, két napig megy. De nem akar maradni. Meg sem fordul a fejében, hogy maradjon. Mint egy állat, aki rohanna vissza a vackára, oda, ahol biztonságban érzi magát. Majd ott elnyalogatja a sebeit. Csendben, egyedül. Anélkül, hogy bárkire szüksége lenne. Hogy bárki látná..
Ha másiknak is mindig célok lebegnek a szeme előtt, akkor megértheti, mi hajtja a férfit. Az önérzet ennek csak egy apró része. Munkája van, amit elvállalt. Mégis, a nő szájából elhangzó neve erő nélkül billenti ki az egy irányba szűkült gondolatai közül; mintha egy cseppnyi hideg eső hullott volna a nyakszirtjére. Megemeli rá a fejét a következő lépés előtt, lassítva. Oldalt pillant a hosszúéletűre maga mellett.*
~Haza..?~
*A kifejezésre akaratlanul is összehúzza a szemét. Éppen csak a mondat vége hiányzik, de nem képzeli oda a sejtését valahova, ahol nem hangzik el semmi. Visszafordul előre, meg is torpanva egészen a következő lépés előtt. Hirtelen közelivé válik a környezet. A váll, amin az ő karja fekszik, a másiké a hátán. A nő teste az övé mellett. Ha nem lenne ott, még mindig fent lenne a toronynál. Ha nem lenne ott, fel sem ment volna. De ha nem lenne ott.. Apró mozdulatokkal feszül meg és enged ki az állkapcsa néhányszor, amíg félrefordítva a fejét gondolkozik. Éppen csak a mondat vége hiányzik, meg a saját józan esze. Bosszúsan engedi vissza az állát, aprót biccentve maga elé.*
- Menjünk. *Szólal meg végül csendesen. Még mindig ellenkezhet később, délután, este, amikorra a hajót várja; behunyja a szemét.* - Hozzád..
*Csatát veszthet...*
//Második szál//
~Nem fognak kinyírni..~
*Magában mordul a kijelentésére válaszul kapott kérdésre, de hogy hangosan is kiejti-e a gondolt szavakat, vagy csak morog, azt legfeljebb az elf hegyes füle tudná megkülönböztetni, ha már úgyis olyan közel van hozzá. Ő nem tudja. Mert nem figyel már erre, s nem is érdekli. Máskor talán a szemét is forgatná a kifejezésre. Tudta, hogy az elképzelése nem fog egyetértésre találni a nőnél. Nem ellenkezett vele, amikor korábban odafent azt mondta, hogy magához viszi. De azt sohasem gondolhatta komolyan, hogy valójában oda is fog menni, szó nélkül. Akkor csak le akart jutni a toronytól. Most már el akar jutni a dokkokhoz. Ha nincs is még itt a hajó, mert később jön, megvárja. Aztán ha nagyon akarja, megnézheti a nő a lábát. De addig az úgyis pihen, s majd aztán, este, éjjel, hazasántikál rajta a földekre. Addigra jobb lesz. Ha kell, két napig megy. De nem akar maradni. Meg sem fordul a fejében, hogy maradjon. Mint egy állat, aki rohanna vissza a vackára, oda, ahol biztonságban érzi magát. Majd ott elnyalogatja a sebeit. Csendben, egyedül. Anélkül, hogy bárkire szüksége lenne. Hogy bárki látná..
Ha másiknak is mindig célok lebegnek a szeme előtt, akkor megértheti, mi hajtja a férfit. Az önérzet ennek csak egy apró része. Munkája van, amit elvállalt. Mégis, a nő szájából elhangzó neve erő nélkül billenti ki az egy irányba szűkült gondolatai közül; mintha egy cseppnyi hideg eső hullott volna a nyakszirtjére. Megemeli rá a fejét a következő lépés előtt, lassítva. Oldalt pillant a hosszúéletűre maga mellett.*
~Haza..?~
*A kifejezésre akaratlanul is összehúzza a szemét. Éppen csak a mondat vége hiányzik, de nem képzeli oda a sejtését valahova, ahol nem hangzik el semmi. Visszafordul előre, meg is torpanva egészen a következő lépés előtt. Hirtelen közelivé válik a környezet. A váll, amin az ő karja fekszik, a másiké a hátán. A nő teste az övé mellett. Ha nem lenne ott, még mindig fent lenne a toronynál. Ha nem lenne ott, fel sem ment volna. De ha nem lenne ott.. Apró mozdulatokkal feszül meg és enged ki az állkapcsa néhányszor, amíg félrefordítva a fejét gondolkozik. Éppen csak a mondat vége hiányzik, meg a saját józan esze. Bosszúsan engedi vissza az állát, aprót biccentve maga elé.*
- Menjünk. *Szólal meg végül csendesen. Még mindig ellenkezhet később, délután, este, amikorra a hajót várja; behunyja a szemét.* - Hozzád..
*Csatát veszthet...*
1000. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 22:05:09
Üzenet elküldve: 2024-07-15 22:05:09
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 352
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 352
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A tekintet árulkodó ugyan, de csak sejti, hogy mit gondolhat a másik. Nem lát belé, pedig most igazán szeretne. Mert akkor tud ő is úgy viselkedni, hogy minél kevesebb ártalommal járjon ez az egész út. Az egész érzet. A szavakra viszont némileg változik benne a kép megint. Élesen hasít belé, hogy ő hogyan érezné magát a helyében. Ő, aki ugyancsak utálná a segítő kezek minden egyes négyzetcentiméterét a derekán. Az sem tetszett neki, amikor ő vizsgálta a azt, pedig semmiség volt. Csak egy képet akart, amit egyedül nem láthatott. Nem egyek ők ketten, de nem tud másból kiindulni, csak magából. Eddig sem volt nyugtalan, de még inkább helyreteszi benne a képet. Legalábbis egy időre. Nem fogja hát percenként kérdezni, hogy bírja-e, hogy hogy van, vagy mennyire fáj. Minden szó csak szítaná a belül tomboló dühöt, a világra, vagy magára. Mindegy mire. Inkább csak a földet nézi, hogy jó helyre lépjen. Addig azért nem jut el ő sem gondolatban, hogy az is hergelheti, hogy direkt ő lép a nehezebbik útra. Ennek most így kell lennie. Hagyja hát a maga csendességében fortyogni a félvért és csak azért érez együtt, mert pontosan tudja, milyen nehéz lehet. Nem a fájdalom, talán az a legkevesebb. Mindig jobban tud kínozni a gondolat. A megalázottság. Holott kívülről nézve semmi nincs ebben, amin szégyenkezni kellene. Lejutnak végül. Néhány lépés és újra szól a férfi. Ekkor foszlik szét benne minden, amit a lefelé úton gondolt. Ha amaz nem tud normálisan gondolkodni, akkor majd ő fog helyette. Nem a fejét ütötte be pedig úgy tudja. Az óaranyak mérgesen villannak, hiába sejti mi zajlik belül. Hiába tudja benne mi lenne olyan emésztő, mégis meginog és nem tud kitartani.*
- És hogy tervezted? Előtte nyírnak ki, hogy alig állsz a lábadon, vagy utána, hogy nem tudod elvégezni a munkádat, bármi is legyen az?
*Meglehet, hogy ezzel mindent elront, de nem érdekli. Talán kihasználja azt az egyetlen tényezőt, hogy hiába is olyan elkötelezett a másik, nem fogja tudni meglépni. Akármit is gondol. A hirtelen jött méreg viszont hamar elpárolog, ahogy ismét szembesül azzal a tükörképpel, ami ő lehetne az adott helyzetben. Nagy levegőt vesz, még mindig el nem engedve a félelfet.*
- Kyr... *Talán most ejti ki először a nevét is.* Kurvára nem jó ötlet. Gyere velem haza. ~Kérlek~ * Már csak gondolatban teszi hozzá, de a hangsúlya már árulkodik arról, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. Tényleg félti, abszurd az egész, érthetetlen és nemkívánatos betolakodóként törte rá az ajtót a törődés, de nem akarja, hogy baja essen. Ettől nagyobb. Márpedig ott a dokkoknál ez nem történhet másképpen. Ha valaha ő kerülne ilyen helyzetbe, most csak reméli, hogy tud majd a józan ész győzni. Mert amit akar, az nélkülözi.*
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A tekintet árulkodó ugyan, de csak sejti, hogy mit gondolhat a másik. Nem lát belé, pedig most igazán szeretne. Mert akkor tud ő is úgy viselkedni, hogy minél kevesebb ártalommal járjon ez az egész út. Az egész érzet. A szavakra viszont némileg változik benne a kép megint. Élesen hasít belé, hogy ő hogyan érezné magát a helyében. Ő, aki ugyancsak utálná a segítő kezek minden egyes négyzetcentiméterét a derekán. Az sem tetszett neki, amikor ő vizsgálta a azt, pedig semmiség volt. Csak egy képet akart, amit egyedül nem láthatott. Nem egyek ők ketten, de nem tud másból kiindulni, csak magából. Eddig sem volt nyugtalan, de még inkább helyreteszi benne a képet. Legalábbis egy időre. Nem fogja hát percenként kérdezni, hogy bírja-e, hogy hogy van, vagy mennyire fáj. Minden szó csak szítaná a belül tomboló dühöt, a világra, vagy magára. Mindegy mire. Inkább csak a földet nézi, hogy jó helyre lépjen. Addig azért nem jut el ő sem gondolatban, hogy az is hergelheti, hogy direkt ő lép a nehezebbik útra. Ennek most így kell lennie. Hagyja hát a maga csendességében fortyogni a félvért és csak azért érez együtt, mert pontosan tudja, milyen nehéz lehet. Nem a fájdalom, talán az a legkevesebb. Mindig jobban tud kínozni a gondolat. A megalázottság. Holott kívülről nézve semmi nincs ebben, amin szégyenkezni kellene. Lejutnak végül. Néhány lépés és újra szól a férfi. Ekkor foszlik szét benne minden, amit a lefelé úton gondolt. Ha amaz nem tud normálisan gondolkodni, akkor majd ő fog helyette. Nem a fejét ütötte be pedig úgy tudja. Az óaranyak mérgesen villannak, hiába sejti mi zajlik belül. Hiába tudja benne mi lenne olyan emésztő, mégis meginog és nem tud kitartani.*
- És hogy tervezted? Előtte nyírnak ki, hogy alig állsz a lábadon, vagy utána, hogy nem tudod elvégezni a munkádat, bármi is legyen az?
*Meglehet, hogy ezzel mindent elront, de nem érdekli. Talán kihasználja azt az egyetlen tényezőt, hogy hiába is olyan elkötelezett a másik, nem fogja tudni meglépni. Akármit is gondol. A hirtelen jött méreg viszont hamar elpárolog, ahogy ismét szembesül azzal a tükörképpel, ami ő lehetne az adott helyzetben. Nagy levegőt vesz, még mindig el nem engedve a félelfet.*
- Kyr... *Talán most ejti ki először a nevét is.* Kurvára nem jó ötlet. Gyere velem haza. ~Kérlek~ * Már csak gondolatban teszi hozzá, de a hangsúlya már árulkodik arról, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. Tényleg félti, abszurd az egész, érthetetlen és nemkívánatos betolakodóként törte rá az ajtót a törődés, de nem akarja, hogy baja essen. Ettől nagyobb. Márpedig ott a dokkoknál ez nem történhet másképpen. Ha valaha ő kerülne ilyen helyzetbe, most csak reméli, hogy tud majd a józan ész győzni. Mert amit akar, az nélkülözi.*
999. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 21:03:56
Üzenet elküldve: 2024-07-15 21:03:56
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 289
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 289
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Kénytelen engedni a kényszernek, amit annak él meg, legalábbis ő maga. Szabad akaratából ugyanis soha nem fogadna el mástól segítséget, ilyen nyíltan ráadásul. Okafogyottan pörög az agya sokadjára is ugyanakörül a pont körül, eredménytelenül, mert a kimenetelt nem tudja megváltoztatni, ha megfeszül sem. A józan esze nyugodtabb, s csak az az oka, hogy képes végül mégis elfogadni a támogatást, amire szüksége van. Ahhoz is, hogy menni tudjon. Hiába fut neki újra és újra, mindegy, kit vagy mit hibáztat, a probléma adott, a megoldás is, de talán azzal, hogy látszólag feleslegesen hergeli magát, valójában mintha a saját figyelmét próbálná elterelni a helyzetről, amiben van. Ha az egója nem is mindig láttatja magát, megvannak vele a rengetegszer vérremenő harcai neki is. Csak nem olyan feltűnőek, mint másoknál; némán ölik egymást a fejében a kifele elfojtott gondolatok. A nő, amikor oldalra néz rá, csak ugyanazokkal a szigorú vonásokkal találkozhat az arcán, amikkel addig. Hogy az önérzete sérült volna, nem látszik, egyedül talán a hangjában találhat rá utalást a másik:*
- Csak menjünk..
*Feleli a kérdő tekintetre halkan, mintha egy sóhajjal engedné el egyelőre a makacs viaskodását a hosszúéletű segítsége ellen. Hogy büszke lenne, talán kevesen mondanák rá, de valójában az. Ha nem is látszik, most érzi. Elfogadja a nőt támaszként, de csak akkor s csak addig, amíg feltétlen szüksége van rá egy-egy lépéshez. Semmi feleslegeset nem terhel rá, és nem is vesz el tőle, bár látja, hogy az direkt a nehezebb helyekre lép. Összepréseli az ajkait a láttán. Nincs szüksége.. Megalázva érzi magát, tehernek. Nem káromkodik, csak a levegőt veszi élesebben néhány mozdulatnál, vagy akad el a torkában, de leginkább úgy viselkedik, mint aki ott sincs. Elnémulva. Nem áll meg, nem kér pihenőt, csak le akar jutni. Összevont szemöldökkel figyeli az utat maguk előtt. Ha a gondolatai lázadoznak is közben, képes annyira együttműködni a másikkal, hogy - ha lefele valóban nem is gyorsabb, de - mégis elérik egy idő után a lejtő alját. Nem enyhülnek azonban az izmok az arcán az eredményre. Ez csak egy szakasz volt. Még néhány lépés a dokkok felé, amíg engedi, hogy segítsék, bár a sima talajon már kevésbé van szüksége rá. Legalábbis, szeretné ezt érezni.*
- Vissza kell mennem a hajókhoz.
*Szólal meg aztán tényszerűen, mintha csak a nő korábbi szavaira adna most választ. Ellenkezés formájában. Ha fent nem is nyitott erről vitát, nem is egyezett bele a hosszúéletű tervébe. Neki még dolga van. S ha kell, oda valóban elkúszik a földön fekve is.*
//Második szál//
*Kénytelen engedni a kényszernek, amit annak él meg, legalábbis ő maga. Szabad akaratából ugyanis soha nem fogadna el mástól segítséget, ilyen nyíltan ráadásul. Okafogyottan pörög az agya sokadjára is ugyanakörül a pont körül, eredménytelenül, mert a kimenetelt nem tudja megváltoztatni, ha megfeszül sem. A józan esze nyugodtabb, s csak az az oka, hogy képes végül mégis elfogadni a támogatást, amire szüksége van. Ahhoz is, hogy menni tudjon. Hiába fut neki újra és újra, mindegy, kit vagy mit hibáztat, a probléma adott, a megoldás is, de talán azzal, hogy látszólag feleslegesen hergeli magát, valójában mintha a saját figyelmét próbálná elterelni a helyzetről, amiben van. Ha az egója nem is mindig láttatja magát, megvannak vele a rengetegszer vérremenő harcai neki is. Csak nem olyan feltűnőek, mint másoknál; némán ölik egymást a fejében a kifele elfojtott gondolatok. A nő, amikor oldalra néz rá, csak ugyanazokkal a szigorú vonásokkal találkozhat az arcán, amikkel addig. Hogy az önérzete sérült volna, nem látszik, egyedül talán a hangjában találhat rá utalást a másik:*
- Csak menjünk..
*Feleli a kérdő tekintetre halkan, mintha egy sóhajjal engedné el egyelőre a makacs viaskodását a hosszúéletű segítsége ellen. Hogy büszke lenne, talán kevesen mondanák rá, de valójában az. Ha nem is látszik, most érzi. Elfogadja a nőt támaszként, de csak akkor s csak addig, amíg feltétlen szüksége van rá egy-egy lépéshez. Semmi feleslegeset nem terhel rá, és nem is vesz el tőle, bár látja, hogy az direkt a nehezebb helyekre lép. Összepréseli az ajkait a láttán. Nincs szüksége.. Megalázva érzi magát, tehernek. Nem káromkodik, csak a levegőt veszi élesebben néhány mozdulatnál, vagy akad el a torkában, de leginkább úgy viselkedik, mint aki ott sincs. Elnémulva. Nem áll meg, nem kér pihenőt, csak le akar jutni. Összevont szemöldökkel figyeli az utat maguk előtt. Ha a gondolatai lázadoznak is közben, képes annyira együttműködni a másikkal, hogy - ha lefele valóban nem is gyorsabb, de - mégis elérik egy idő után a lejtő alját. Nem enyhülnek azonban az izmok az arcán az eredményre. Ez csak egy szakasz volt. Még néhány lépés a dokkok felé, amíg engedi, hogy segítsék, bár a sima talajon már kevésbé van szüksége rá. Legalábbis, szeretné ezt érezni.*
- Vissza kell mennem a hajókhoz.
*Szólal meg aztán tényszerűen, mintha csak a nő korábbi szavaira adna most választ. Ellenkezés formájában. Ha fent nem is nyitott erről vitát, nem is egyezett bele a hosszúéletű tervébe. Neki még dolga van. S ha kell, oda valóban elkúszik a földön fekve is.*
998. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 19:40:05
Üzenet elküldve: 2024-07-15 19:40:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 352
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 352
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*A kis hajót kezéből belesüllyeszti a táskájába. Nem hagyná el. De közben végig a másikat nézi és látja a felesleges küzdelmét saját testével. A vonásokat, amik ellenkeznének. De ez most nem lesz jobb, nem fog kevésbé fájni, sőt, talán ha nem indulnak el, még tetőzhet is annyira, hogy a segítségével se menjen túl sokra. Erő kell most ahhoz, hogy tényleg hideg és racionális maradjon. Hogy a szavai helyett ne szökjön ki ajkain valami durvább, ami rendre inti a másikat. Persze nem haragos, mindössze nincs helye az ágálásnak. Ez nem lehet gyermeteg harc, mint az ágynál. Türelmesen tartja a kezét, míg amaz némi hezitálás és mérlegelés után hajlandó végre beletörődni és átemelni rajta karját. Különös érzés még neki is. De nem időzik gondolatokon. Mindig is célokat szeret maga előtt látni és az pedig nem más, mint eljuttatni a félvért valahová, ahol lepihenhet. Ahol nyugodtan szidhatja a világuk összes istenségét, vagy magát, vagy őt. Ahol megpróbálhatja elutasítani, hogy megnézze, mennyire sérült meg. Az arcán nincs nyoma sok érzelemnek, de tekintete próbálja tükrözni, hogy biztonságot próbál nyújtani. Hogy ott van tényleg. Ha az elalvása miatt kinevette, most nem tenne ilyet. De nem is sajnálná nyíltan, mégis kinek van arra szüksége? Sem Kyr nem olyan, sem ő. Talán ezért szerencsés az a néma megértés, ami velük van mindig, minden kilengés ellenére. Mind egy kis küzdelem, ami maguk védelmét szolgálja. De el kell fogadni, hogy a szükséget nem lehet daccal eltüntetni. Vár, míg biztos a saját tartása is, na meg a másik is, amennyire csak tud. Először egy végtelenül lassú lépést tesz, miközben érzi a félvér súlyát, s tart úgy ellent, hogy biztonságos maradhasson mindkettejüknek. De főleg a férfinek. Aztán még egy lépés. Szótlanul, csak egy pillanatra fordítja oda az aranyakat, hogy beleolvadhasson a szürkékbe, jóváhagyást kérve, hogy folytathatják így. Mindent megtesz, hogy a legkevesebb sziklát érje annak talpa, ha kell ő lép fel rá, hogy a mellette lévő kevés helyen jól boldoguljon azzal az egy egészséges lábbal. Ha rá is akar nehezedni a sérültre, figyeli, hogy mennyit bír. Haladnak. Mindegy hogyan. Elhangzott, hogy lefelé gyorsabb. Ez tán először nem igaz, de amúgy is nyugodt természetét a türelme erősíti. Erősen fogja karjával a hátát, tenyerét nyitva hagyva, rálapulva. Ha kell megáll vele százszor. Mindegy mennyi idő kell, csak juttassa le. Karnyújtásnyi távolságra lehet a lejtmenet vége, ha a félvér tud vele együttműködni.*
//Második szál//
*A kis hajót kezéből belesüllyeszti a táskájába. Nem hagyná el. De közben végig a másikat nézi és látja a felesleges küzdelmét saját testével. A vonásokat, amik ellenkeznének. De ez most nem lesz jobb, nem fog kevésbé fájni, sőt, talán ha nem indulnak el, még tetőzhet is annyira, hogy a segítségével se menjen túl sokra. Erő kell most ahhoz, hogy tényleg hideg és racionális maradjon. Hogy a szavai helyett ne szökjön ki ajkain valami durvább, ami rendre inti a másikat. Persze nem haragos, mindössze nincs helye az ágálásnak. Ez nem lehet gyermeteg harc, mint az ágynál. Türelmesen tartja a kezét, míg amaz némi hezitálás és mérlegelés után hajlandó végre beletörődni és átemelni rajta karját. Különös érzés még neki is. De nem időzik gondolatokon. Mindig is célokat szeret maga előtt látni és az pedig nem más, mint eljuttatni a félvért valahová, ahol lepihenhet. Ahol nyugodtan szidhatja a világuk összes istenségét, vagy magát, vagy őt. Ahol megpróbálhatja elutasítani, hogy megnézze, mennyire sérült meg. Az arcán nincs nyoma sok érzelemnek, de tekintete próbálja tükrözni, hogy biztonságot próbál nyújtani. Hogy ott van tényleg. Ha az elalvása miatt kinevette, most nem tenne ilyet. De nem is sajnálná nyíltan, mégis kinek van arra szüksége? Sem Kyr nem olyan, sem ő. Talán ezért szerencsés az a néma megértés, ami velük van mindig, minden kilengés ellenére. Mind egy kis küzdelem, ami maguk védelmét szolgálja. De el kell fogadni, hogy a szükséget nem lehet daccal eltüntetni. Vár, míg biztos a saját tartása is, na meg a másik is, amennyire csak tud. Először egy végtelenül lassú lépést tesz, miközben érzi a félvér súlyát, s tart úgy ellent, hogy biztonságos maradhasson mindkettejüknek. De főleg a férfinek. Aztán még egy lépés. Szótlanul, csak egy pillanatra fordítja oda az aranyakat, hogy beleolvadhasson a szürkékbe, jóváhagyást kérve, hogy folytathatják így. Mindent megtesz, hogy a legkevesebb sziklát érje annak talpa, ha kell ő lép fel rá, hogy a mellette lévő kevés helyen jól boldoguljon azzal az egy egészséges lábbal. Ha rá is akar nehezedni a sérültre, figyeli, hogy mennyit bír. Haladnak. Mindegy hogyan. Elhangzott, hogy lefelé gyorsabb. Ez tán először nem igaz, de amúgy is nyugodt természetét a türelme erősíti. Erősen fogja karjával a hátát, tenyerét nyitva hagyva, rálapulva. Ha kell megáll vele százszor. Mindegy mennyi idő kell, csak juttassa le. Karnyújtásnyi távolságra lehet a lejtmenet vége, ha a félvér tud vele együttműködni.*
997. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 18:46:19
Üzenet elküldve: 2024-07-15 18:46:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 289
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 289
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Számtalan lehetőség átfut az agyán. Leül és megvárja, amíg elmúlik annyira a fájdalom, hogy rá tudjon lépni. Óvatosan, centiről centire lecsúszik a lejtőn, amíg az tart, és a dokkokhoz valahogy bevonszolja magát. Hason. Az ingével megköti stabilra a bokáját. Féllábon leugrál. De körbe sem kell pillantania a sziklás terepen, hogy tudja, mindegyik halva született ötlet. Egy kétségbeesett elme esztelen kapkodása, ami pedig nem jellemző rá. Ahogy feláll, és megpróbál ráterhelni a lábára, már tudja, hogy egyedül nem jut le innen sem könnyen, sem pedig gyorsan, de még nehezen és lassan sem biztos. Mégsem hajlandó elfogadni a tényállást. Sosem volt szüksége másra. Más kezére vagy lábára. Akkor sem ismeri be magának, hogy segítségre van szüksége, ha épp minden arra is mutat körülötte, hogy ezt kell tennie. Mert ezt tudja csak tenni. Vagy napokat tölteni itt, ahol most van, a sziklafalnál. De nincsenek napjai. Elfelhősült homlokkal mered maga elé, a mellkasára hajtva az állát, amíg megpróbálja visszaszerezni az előbbi próbálkozás közben elszabadult légzése fölött az uralmat. A kezével továbbra is a gyökeret markolja maga mellett, abba szorítva bele a helyzet okozta frusztráltságát. Magára haragszik. Ha a nő önmagát hibáztatja is, ha tudna róla, hamar belefojtaná a másikba a butaságát. Semmit sem tett azért, hogy ez a helyzet álljon elő. Valójában a férfi sem, de magát nehezebb felmentenie.
A közelebb kerülő alak csak akkor vált ki belőle reflexet, amikor a kezét nyújtja felé. Félreismerhetetlen a mozdulat, s az ösztön is, amivel elhúzódik előle. Mint egy sebesült vad, ha jószándékú idegen is közelít felé. Haragosan villan a szeme a hosszúéletű felé, mielőtt elkapná róla a tekintetét, vissza a lábára, tétlenül állva tovább a fal mellett. A makacssága feleslegesen nehezíti tovább a dolgot, ő is tudja, mégis nehéz levetkőznie. Nincs szüksége másra. És mégis. A határozott szavak pedig csak megerősítik benne mindazt, amit nem akar hallani. Amiről nem akar tudni. Most valamiért eszébe sem jut megkérdezni magától, hogy vajon nem ugyanezt tenné-e ő is, hasonló helyzetben..? Oldalt pillant a sziklafalra, lassuló légzéssel bámulva a köveket maga mellett. Nincs más lehetősége. Nem érezte az elfen, hogy beleegyezést várt volna, és szóban nem is tesz ilyesmit, csupán a levegőt fújja ki hangosabban, ahogy engedi végül, hogy átkarolják, s maga is az nő fedetlenül hagyott vállára engedi a kezét. Arról viszont, hogy ezzel a teljes súlyát terhelje át a másikra, szó sem lehet. Nem ellenkezik azonban hangosan a mondott iránnyal. Elkönyvelheti Ril ezt akár egy győzelemként, de az igazság az, hogy ráér vitát nyitni róla akkor, ha már leértek.*
//Második szál//
*Számtalan lehetőség átfut az agyán. Leül és megvárja, amíg elmúlik annyira a fájdalom, hogy rá tudjon lépni. Óvatosan, centiről centire lecsúszik a lejtőn, amíg az tart, és a dokkokhoz valahogy bevonszolja magát. Hason. Az ingével megköti stabilra a bokáját. Féllábon leugrál. De körbe sem kell pillantania a sziklás terepen, hogy tudja, mindegyik halva született ötlet. Egy kétségbeesett elme esztelen kapkodása, ami pedig nem jellemző rá. Ahogy feláll, és megpróbál ráterhelni a lábára, már tudja, hogy egyedül nem jut le innen sem könnyen, sem pedig gyorsan, de még nehezen és lassan sem biztos. Mégsem hajlandó elfogadni a tényállást. Sosem volt szüksége másra. Más kezére vagy lábára. Akkor sem ismeri be magának, hogy segítségre van szüksége, ha épp minden arra is mutat körülötte, hogy ezt kell tennie. Mert ezt tudja csak tenni. Vagy napokat tölteni itt, ahol most van, a sziklafalnál. De nincsenek napjai. Elfelhősült homlokkal mered maga elé, a mellkasára hajtva az állát, amíg megpróbálja visszaszerezni az előbbi próbálkozás közben elszabadult légzése fölött az uralmat. A kezével továbbra is a gyökeret markolja maga mellett, abba szorítva bele a helyzet okozta frusztráltságát. Magára haragszik. Ha a nő önmagát hibáztatja is, ha tudna róla, hamar belefojtaná a másikba a butaságát. Semmit sem tett azért, hogy ez a helyzet álljon elő. Valójában a férfi sem, de magát nehezebb felmentenie.
A közelebb kerülő alak csak akkor vált ki belőle reflexet, amikor a kezét nyújtja felé. Félreismerhetetlen a mozdulat, s az ösztön is, amivel elhúzódik előle. Mint egy sebesült vad, ha jószándékú idegen is közelít felé. Haragosan villan a szeme a hosszúéletű felé, mielőtt elkapná róla a tekintetét, vissza a lábára, tétlenül állva tovább a fal mellett. A makacssága feleslegesen nehezíti tovább a dolgot, ő is tudja, mégis nehéz levetkőznie. Nincs szüksége másra. És mégis. A határozott szavak pedig csak megerősítik benne mindazt, amit nem akar hallani. Amiről nem akar tudni. Most valamiért eszébe sem jut megkérdezni magától, hogy vajon nem ugyanezt tenné-e ő is, hasonló helyzetben..? Oldalt pillant a sziklafalra, lassuló légzéssel bámulva a köveket maga mellett. Nincs más lehetősége. Nem érezte az elfen, hogy beleegyezést várt volna, és szóban nem is tesz ilyesmit, csupán a levegőt fújja ki hangosabban, ahogy engedi végül, hogy átkarolják, s maga is az nő fedetlenül hagyott vállára engedi a kezét. Arról viszont, hogy ezzel a teljes súlyát terhelje át a másikra, szó sem lehet. Nem ellenkezik azonban hangosan a mondott iránnyal. Elkönyvelheti Ril ezt akár egy győzelemként, de az igazság az, hogy ráér vitát nyitni róla akkor, ha már leértek.*
996. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 16:53:18
Üzenet elküldve: 2024-07-15 16:53:18
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 352
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 352
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Sokat nem tud tenni, amíg a másik fel nem ocsúdik abból, ami érte. Meg kell várnia, bármily megerőltető is, hogy ne kapjon utána, magának kell kitapasztalnia, hogy mennyit bír el most. Nem tudja, hogy szavai értek-e célba, mert a válasz ismét elmarad, de ez nem az a helyzet, hogy eluralkodjon rajta más érzelem ennek hatására, csak maradt az, ami. Segíteni akar. Segíteni és valahogyan visszaforgatni az időt, hogy ne rohanjon úgy és ugráljon félőrült módjára. Tudja, hogy ez lehetetlen, így megpróbálja a látszólagos hidegvérét magában is előteremteni. Nem egy pánikba eső típus, és ha így is történne sem hagyná láttatni. De most semmi nem fontos, ami benne zajlik, csak a másik. Figyeli, ahogy megpróbál felállni, de már más szemmel nézi. Értő szemmel. Fel kell mérnie, hogy mit lehet tenni és mit nem. Mi vonul végig annak tekintetén, melyik mozdulatnál látszódik élesebbnek a fájdalom. A mozdulatsor után pontosan tudja: egyedül nem fog lejutni innen, kelleni fog hozzá. Még az előtörő szitokszavak sem fogják benne megakadályozni, de az sem, ha a másik makacssága kívánna győzni. Ha nem szeretne napokat eltölteni a sziklafalnál támaszkodva, akkor mankóként kell elfogadnia az elfet. Nem hisz semmilyen sorsban, semmilyen teremtő erőben. Mégis átfut, hogy gondolnia sem kellett volna arra, hogy nem akarja őt a kikötőben tudni, mert megtörtént az akarata. De a szájíz rosszabb, mint kellene lennie.
Nem bizonytalan a lépés, ahogy odaférkőzik a másikhoz. Bármennyire is utálta, amikor hozzáért, akkor is nyújtja a kezét, hogy átkarolhassa őt, hogy lehessen a támasz. Már nincs sok az útból, de ilyen fájdalmakkal tudja jól, hogy minden lépés és mozdulat kínzóan lassú. Mintha soha nem lenne vége. Nem lakik messze. Nem érdekli mi forog a félvér fejében, biztos helyre kell vinnie és az nem a dokkok. *
- Kapaszkodj belém, lemegyünk innen. Aztán megnézem a lábad. Nálam.
*Még ha akarna is ellenkezni, most ellentmondást nem tűrő minden rezdülése. Nem kíván azon viaskodni, hogy a másik mit akar. Másodlagos. Az épsége... az az elsődleges. Pár lépés után úgy is rájön erre. Tőle végigkáromkodhatja az utat is. Egészen halovány módon sem érdekli.*
//Második szál//
*Sokat nem tud tenni, amíg a másik fel nem ocsúdik abból, ami érte. Meg kell várnia, bármily megerőltető is, hogy ne kapjon utána, magának kell kitapasztalnia, hogy mennyit bír el most. Nem tudja, hogy szavai értek-e célba, mert a válasz ismét elmarad, de ez nem az a helyzet, hogy eluralkodjon rajta más érzelem ennek hatására, csak maradt az, ami. Segíteni akar. Segíteni és valahogyan visszaforgatni az időt, hogy ne rohanjon úgy és ugráljon félőrült módjára. Tudja, hogy ez lehetetlen, így megpróbálja a látszólagos hidegvérét magában is előteremteni. Nem egy pánikba eső típus, és ha így is történne sem hagyná láttatni. De most semmi nem fontos, ami benne zajlik, csak a másik. Figyeli, ahogy megpróbál felállni, de már más szemmel nézi. Értő szemmel. Fel kell mérnie, hogy mit lehet tenni és mit nem. Mi vonul végig annak tekintetén, melyik mozdulatnál látszódik élesebbnek a fájdalom. A mozdulatsor után pontosan tudja: egyedül nem fog lejutni innen, kelleni fog hozzá. Még az előtörő szitokszavak sem fogják benne megakadályozni, de az sem, ha a másik makacssága kívánna győzni. Ha nem szeretne napokat eltölteni a sziklafalnál támaszkodva, akkor mankóként kell elfogadnia az elfet. Nem hisz semmilyen sorsban, semmilyen teremtő erőben. Mégis átfut, hogy gondolnia sem kellett volna arra, hogy nem akarja őt a kikötőben tudni, mert megtörtént az akarata. De a szájíz rosszabb, mint kellene lennie.
Nem bizonytalan a lépés, ahogy odaférkőzik a másikhoz. Bármennyire is utálta, amikor hozzáért, akkor is nyújtja a kezét, hogy átkarolhassa őt, hogy lehessen a támasz. Már nincs sok az útból, de ilyen fájdalmakkal tudja jól, hogy minden lépés és mozdulat kínzóan lassú. Mintha soha nem lenne vége. Nem lakik messze. Nem érdekli mi forog a félvér fejében, biztos helyre kell vinnie és az nem a dokkok. *
- Kapaszkodj belém, lemegyünk innen. Aztán megnézem a lábad. Nálam.
*Még ha akarna is ellenkezni, most ellentmondást nem tűrő minden rezdülése. Nem kíván azon viaskodni, hogy a másik mit akar. Másodlagos. Az épsége... az az elsődleges. Pár lépés után úgy is rájön erre. Tőle végigkáromkodhatja az utat is. Egészen halovány módon sem érdekli.*
995. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 15:46:59
Üzenet elküldve: 2024-07-15 15:46:59
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 289
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 289
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A reflexek jók, de hiábavalóak, ha nem tud miben megkapaszkodni. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen téves fogás után magukkal sodorják a lábát a csizma talpa alól kipergő apró kövek, és a falból kiálló gyökérzet kezei közé akadt darabja eztán már csak azt tudja megállítani, hogy zuhanjon utánuk a felsőteste is. Az első felszisszenést nem követi így újabb hang, egy test eséséé, de más sem. Némán feszül az állkapcsa az égre, a foltokban úszó felhők közé. A tudatába villanó első éles fájdalom fehérré égeti a látóterét anélkül, hogy a kibukó napba nézne, s az első egy-két másodpercben talán nem is lát valójában semmit abból, amire a tekintete irányul.
Nem hallotta sem reccsenni, sem roppanni. Nem törhetett el. Ahhoz nem fáj eléggé. Vagy épp túlságosan. Ki sem mehetett. Valószínűleg csak megrándult. Mint egy rossz mozdulat. Volt már ilyen. Rosszabb is. Néhány nap. De nincsen néhány napja. Tényszerűen futnak a gondolatok az agyában, mintha nem éppen a saját lábára tapadna a keze, hogy megakadályozza azt a további akaratlanul mozgásban. Mint a zsibbadás, amikor valahol újraindul a vér, és bármilyen apró mozdulat újabbat tép a tudatba. Nem mozdul, amíg csak a lüktetés nem csitul valamelyest, hogy tudjon nyelni legalább, mielőtt elengedné a kifehéredő ízületekkel markolt gyökeret; leengedi magát a földre.*
~Bassza meg..!~
*Sötéten ül a harag a szemére. Fáj. Volt már rosszabb, de ez nem megoldás. A lábára mered, mintha onnan fentről nézve, a csizmán át meg tudná ítélni, mi történt pontosan. Annyiban szinte biztos, hogyha mezítláb lett volna, és nincs ami megtartsa a bokáját, akkor törhetett volna. Szerencse. Ha hinne ilyesmiben.. A nő hangja segít kihúzni a szótlan füstölgésből. Az ő kérdése a fontos. Ami előrevezet. Nem figyelte mikor termett ott mellette. Az elhallgatott szavaival sem foglalkozik most. Vár. Maga mellé támaszkodva a földre, amíg tompul legalább annyira a fájdalom, hogy egyáltalán megpróbálkozzon azzal, hogy feláll. De szinte mindegy, hogyha a válasz 'nem' lesz is. Nincs sem ideje, sem kedve ahhoz, hogy megvárja, amíg igenné válik. Nemsokára jön egy újabb hajó, amivel feladata van, és továbbra sem kíván a kikötőben éjszakázni. Összeszorítja a fogait. Felnyúl a vastagabb gyökérért, ami egyszer már megtartotta a súlyát; abba kapaszkodva, az ép lábát maga alá húzva tolja fel magát a földről, hogy szinte nem mozdul közben a másik. De alighogy megtalálja az egyensúlyát újra álló helyzetben, s próbaképpen lerakná a földre a talpát, már szökik is a levegő a tüdejéből, keresetlen szitokszavak képében bukva ki a száján. Magára dühös, hogy legszívesebben üvöltene, s nem a fájdalom lenne az oka elsősorban. Lehajtja a fejét.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.15 15:55:22
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A reflexek jók, de hiábavalóak, ha nem tud miben megkapaszkodni. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen téves fogás után magukkal sodorják a lábát a csizma talpa alól kipergő apró kövek, és a falból kiálló gyökérzet kezei közé akadt darabja eztán már csak azt tudja megállítani, hogy zuhanjon utánuk a felsőteste is. Az első felszisszenést nem követi így újabb hang, egy test eséséé, de más sem. Némán feszül az állkapcsa az égre, a foltokban úszó felhők közé. A tudatába villanó első éles fájdalom fehérré égeti a látóterét anélkül, hogy a kibukó napba nézne, s az első egy-két másodpercben talán nem is lát valójában semmit abból, amire a tekintete irányul.
Nem hallotta sem reccsenni, sem roppanni. Nem törhetett el. Ahhoz nem fáj eléggé. Vagy épp túlságosan. Ki sem mehetett. Valószínűleg csak megrándult. Mint egy rossz mozdulat. Volt már ilyen. Rosszabb is. Néhány nap. De nincsen néhány napja. Tényszerűen futnak a gondolatok az agyában, mintha nem éppen a saját lábára tapadna a keze, hogy megakadályozza azt a további akaratlanul mozgásban. Mint a zsibbadás, amikor valahol újraindul a vér, és bármilyen apró mozdulat újabbat tép a tudatba. Nem mozdul, amíg csak a lüktetés nem csitul valamelyest, hogy tudjon nyelni legalább, mielőtt elengedné a kifehéredő ízületekkel markolt gyökeret; leengedi magát a földre.*
~Bassza meg..!~
*Sötéten ül a harag a szemére. Fáj. Volt már rosszabb, de ez nem megoldás. A lábára mered, mintha onnan fentről nézve, a csizmán át meg tudná ítélni, mi történt pontosan. Annyiban szinte biztos, hogyha mezítláb lett volna, és nincs ami megtartsa a bokáját, akkor törhetett volna. Szerencse. Ha hinne ilyesmiben.. A nő hangja segít kihúzni a szótlan füstölgésből. Az ő kérdése a fontos. Ami előrevezet. Nem figyelte mikor termett ott mellette. Az elhallgatott szavaival sem foglalkozik most. Vár. Maga mellé támaszkodva a földre, amíg tompul legalább annyira a fájdalom, hogy egyáltalán megpróbálkozzon azzal, hogy feláll. De szinte mindegy, hogyha a válasz 'nem' lesz is. Nincs sem ideje, sem kedve ahhoz, hogy megvárja, amíg igenné válik. Nemsokára jön egy újabb hajó, amivel feladata van, és továbbra sem kíván a kikötőben éjszakázni. Összeszorítja a fogait. Felnyúl a vastagabb gyökérért, ami egyszer már megtartotta a súlyát; abba kapaszkodva, az ép lábát maga alá húzva tolja fel magát a földről, hogy szinte nem mozdul közben a másik. De alighogy megtalálja az egyensúlyát újra álló helyzetben, s próbaképpen lerakná a földre a talpát, már szökik is a levegő a tüdejéből, keresetlen szitokszavak képében bukva ki a száján. Magára dühös, hogy legszívesebben üvöltene, s nem a fájdalom lenne az oka elsősorban. Lehajtja a fejét.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.15 15:55:22
994. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-14 22:37:14
Üzenet elküldve: 2024-07-14 22:37:14
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 352
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 352
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Persze, hogy nem kap választ. Nem is időzik sokat az érdektelen tekinteten, mert összeszorul tőle a gyomra, amit nem vallana be, még magának sem, hiába érzi. Az ő arcára is ráköltözik a közöny, úgy fordul el tőle. Mégis kit érdekel, hogy mi baja van? Nyugodtan tartsa csak magában. Butaság volt megkérdezni. Egyáltalán... butaság törődni bárkivel is. Azt a szép csendet, ami közéjük tud telepedni, a következő pillanatban képes egy még nagyobb szótlansággal tönkre tenni. Van a csendnek is fokozata? Kit érdekel. Inkább ugrál a köveken, szlalomozik a sziklák között, és csinálja azt, amiben jó. Amiben bármikor baj érheti ugyan, de ha mégsem ez történik, akkor elégedett magával. Nem kap egy árva kis választ sem, csak azt a kőfaragott ábrázatot, ő pedig nem fog vele foglalkozni. Mégsem jár más a fejében. Ha van miért utálni a közelséget, az ez. Mint aki megsértődött tesz meg mindent azért, hogy ne érezze ezt.
Persze ez csak addig tart, még vészjósló hangot nem hall maga mögött, s azonnal fordul meg, hogy Kyr segítségére siessen, elfeledve minden kis sérelmét. Lassított felvételként látja a csúszás végét, ő maga hiába terem ott töredék idő alatt. Nem volt elég gyors. Hogy benne mi zajlik most le, azt soha nem tudná kifejezni. Mert nincsenek rá szavai. Milyen gyorsan váltják egymást az érzelmek. Milyen könnyen tudja a másik által érzett haragot letenni és törődni csak annak épségével. Milyen hamar jön rá, hogy számít.
Késő segítő kezet nyújtani. De nem tud hideg maradni. Nézi az arcot, majd végig az egész testet, hogy felmérhesse mekkora a baj. Nem szokása magát hibáztatni semmiért. Ha a világ összes rosszát is elkövette volna, akkor is találna magának mentséget, legalábbis a felszínen. De most elönti az érzés, hogy ha nem sietett volna ennyire, akkor mindez nem történik meg. Indulna a keze, de valahol tudja, hogy nem érhet hozzá. Most nem. Amíg engedélyt nem ad rá, addig nem. Vár egy kicsit, hogy oldódni látszik-e a félvér tekintete. Minden végigfut. Hogyan tegye rendbe, ha eltört, mivel borogassa, ha csak meghúzódott. Milyen füvei vannak otthon. Talán mindenre kész megoldásai vannak, a kérdés csak az maradt, ebből mit fogadna el az, aki annyira makacsul védi magát? Akire pár perce még haragudott, de most mindent előteremtene, hogy jobb legyen neki. Ha van idegen érzés...*
- Rá tudsz állni? Megnézem, ha...
*Halkul el, mert még azt sem hagyta, hogy az első kérdésre válaszoljon. Szótlan marad és kutatja az arcot. A hajó a kezében meggyűrődött. *
//Második szál//
*Persze, hogy nem kap választ. Nem is időzik sokat az érdektelen tekinteten, mert összeszorul tőle a gyomra, amit nem vallana be, még magának sem, hiába érzi. Az ő arcára is ráköltözik a közöny, úgy fordul el tőle. Mégis kit érdekel, hogy mi baja van? Nyugodtan tartsa csak magában. Butaság volt megkérdezni. Egyáltalán... butaság törődni bárkivel is. Azt a szép csendet, ami közéjük tud telepedni, a következő pillanatban képes egy még nagyobb szótlansággal tönkre tenni. Van a csendnek is fokozata? Kit érdekel. Inkább ugrál a köveken, szlalomozik a sziklák között, és csinálja azt, amiben jó. Amiben bármikor baj érheti ugyan, de ha mégsem ez történik, akkor elégedett magával. Nem kap egy árva kis választ sem, csak azt a kőfaragott ábrázatot, ő pedig nem fog vele foglalkozni. Mégsem jár más a fejében. Ha van miért utálni a közelséget, az ez. Mint aki megsértődött tesz meg mindent azért, hogy ne érezze ezt.
Persze ez csak addig tart, még vészjósló hangot nem hall maga mögött, s azonnal fordul meg, hogy Kyr segítségére siessen, elfeledve minden kis sérelmét. Lassított felvételként látja a csúszás végét, ő maga hiába terem ott töredék idő alatt. Nem volt elég gyors. Hogy benne mi zajlik most le, azt soha nem tudná kifejezni. Mert nincsenek rá szavai. Milyen gyorsan váltják egymást az érzelmek. Milyen könnyen tudja a másik által érzett haragot letenni és törődni csak annak épségével. Milyen hamar jön rá, hogy számít.
Késő segítő kezet nyújtani. De nem tud hideg maradni. Nézi az arcot, majd végig az egész testet, hogy felmérhesse mekkora a baj. Nem szokása magát hibáztatni semmiért. Ha a világ összes rosszát is elkövette volna, akkor is találna magának mentséget, legalábbis a felszínen. De most elönti az érzés, hogy ha nem sietett volna ennyire, akkor mindez nem történik meg. Indulna a keze, de valahol tudja, hogy nem érhet hozzá. Most nem. Amíg engedélyt nem ad rá, addig nem. Vár egy kicsit, hogy oldódni látszik-e a félvér tekintete. Minden végigfut. Hogyan tegye rendbe, ha eltört, mivel borogassa, ha csak meghúzódott. Milyen füvei vannak otthon. Talán mindenre kész megoldásai vannak, a kérdés csak az maradt, ebből mit fogadna el az, aki annyira makacsul védi magát? Akire pár perce még haragudott, de most mindent előteremtene, hogy jobb legyen neki. Ha van idegen érzés...*
- Rá tudsz állni? Megnézem, ha...
*Halkul el, mert még azt sem hagyta, hogy az első kérdésre válaszoljon. Szótlan marad és kutatja az arcot. A hajó a kezében meggyűrődött. *
993. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-14 21:37:25
Üzenet elküldve: 2024-07-14 21:37:25
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 289
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 289
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Lehajtott fejjel, maga elé meredve kezdi követni a nőt, le a toronytól, vissza, amerről jöttek. Fel sem merül benne, hogy másfele vinné. A gondolatai között keresi azt az egyet, amivel rendet vághat köztük, az érzések között, amiktől elszokott az évek alatt, a nyugalmat, ám mielőtt akárcsak egy lépéssel is közelebb kerülhetne bármilyen szükségmegoldáshoz is, az elf megtorpan előtte. Felemeli a fejét a hirtelen sebességváltozásra. Hallja a kérdést, de nem rezdül rá egy vonása sem, még a füle botja sem. Állja a másik rávetülő tekintetét, amíg csak az el nem fordul róla – válasz nélkül. Ha nem várta volna ki, lehet olyat mondott volna, amit később biztosan megbán. Mint legutóbb, amikor az alváson huzakodtak. A józan esze és az a jól megtanult lecke mentette meg a vitától akkor is, ami miatt most is csak némán bámul vissza a nő szemeibe, érdektelenül. Nem szól se hangosan, se halkan, se szépet, se csúnyát, mert maga sem tudja mi szaladna ki a száján. Azt még kevésbé, hogy miért. A hosszúéletű mellett ezek a máskor abszolútnak vett dolgok abszolút bizonytalanok lesznek. Ha mást nem is, ezt az egyet megtanulta. De ha magára sem hallgathat, akkor kire. Csak amikor a másik elfordul, és továbbindul feszül meg az állkapcsa utólag a hallottakra. Visszaengedi a fejét, a lába előtt bámulva a földet, ahogy az elf után indul, aki úgy ugrál lefelé a sziklákon, mintha csak direkt keresné köztük a bajt.*
~Felvágós..~
*Érzelemmentes marad a tekintet, amivel követi a nő könnyed mozgását, mégis kényelmetlenül rándul a gyomra a láttán. Komoran húzódik össze a szemöldöke. Lepillant maga elé, a korábban megmászott útra. Ha a hosszúéletű után is tudná csinálni, nem ma fogja kipróbálni. Sosem kísértené így a sorsot. S a másik mégis őt félti a dokkoktól.. Élesebben engedi ki a levegőt, mielőtt maga is elindulna lefelé a kövek közt. A saját lépteire figyel, nem érdekli, hogy a hegyesfülű hol ugrál, hol sodorja megint veszélybe magát, melyik ostoba falra mászik fel, milyen bizonytalan, ingatag, szirt széli kőre lép ki, hogy körbenézzen, hogy milyen esztelen, oktalan, kiszámíthatatlan dolgot művel magával.. Nem az ő dolga.. Váratlanul indul el alatta a laza föld. A kezével nyúl, hogy megkapaszkodjon a mellettük emelkedő falon, amikor érzi, hogy néhány kavics kipereg a lába alól, s kibillen az egyensúlyából, a kő azonban, amit megfog, elenged a keze alatt - reflexből kap újabb fogódzóért maga mellett, ahogy a talpa alól kiguruló kövek igazából is magával rántják a súlyát a sziklák között. Egy kiálló gyökérben akadnak meg a talajt vesztett ujjai, de a kifordult lendületet már nem állítja meg vele, csak az esést. Dühödten szisszen fel, ahogy megérzi a bokájába nyilalló fájdalmat, a szabad tenyerét egyből a combjához szorítva, mintha így kívánná mozdulatlanná kényszeríteni a lábát. Ahelyett azonban, hogy lenézne rá, az égre emeli a tekintetét, összeszorítva a fogát, mint aki már pontosan tudja, hogy mekkora a baj.*
//Második szál//
*Lehajtott fejjel, maga elé meredve kezdi követni a nőt, le a toronytól, vissza, amerről jöttek. Fel sem merül benne, hogy másfele vinné. A gondolatai között keresi azt az egyet, amivel rendet vághat köztük, az érzések között, amiktől elszokott az évek alatt, a nyugalmat, ám mielőtt akárcsak egy lépéssel is közelebb kerülhetne bármilyen szükségmegoldáshoz is, az elf megtorpan előtte. Felemeli a fejét a hirtelen sebességváltozásra. Hallja a kérdést, de nem rezdül rá egy vonása sem, még a füle botja sem. Állja a másik rávetülő tekintetét, amíg csak az el nem fordul róla – válasz nélkül. Ha nem várta volna ki, lehet olyat mondott volna, amit később biztosan megbán. Mint legutóbb, amikor az alváson huzakodtak. A józan esze és az a jól megtanult lecke mentette meg a vitától akkor is, ami miatt most is csak némán bámul vissza a nő szemeibe, érdektelenül. Nem szól se hangosan, se halkan, se szépet, se csúnyát, mert maga sem tudja mi szaladna ki a száján. Azt még kevésbé, hogy miért. A hosszúéletű mellett ezek a máskor abszolútnak vett dolgok abszolút bizonytalanok lesznek. Ha mást nem is, ezt az egyet megtanulta. De ha magára sem hallgathat, akkor kire. Csak amikor a másik elfordul, és továbbindul feszül meg az állkapcsa utólag a hallottakra. Visszaengedi a fejét, a lába előtt bámulva a földet, ahogy az elf után indul, aki úgy ugrál lefelé a sziklákon, mintha csak direkt keresné köztük a bajt.*
~Felvágós..~
*Érzelemmentes marad a tekintet, amivel követi a nő könnyed mozgását, mégis kényelmetlenül rándul a gyomra a láttán. Komoran húzódik össze a szemöldöke. Lepillant maga elé, a korábban megmászott útra. Ha a hosszúéletű után is tudná csinálni, nem ma fogja kipróbálni. Sosem kísértené így a sorsot. S a másik mégis őt félti a dokkoktól.. Élesebben engedi ki a levegőt, mielőtt maga is elindulna lefelé a kövek közt. A saját lépteire figyel, nem érdekli, hogy a hegyesfülű hol ugrál, hol sodorja megint veszélybe magát, melyik ostoba falra mászik fel, milyen bizonytalan, ingatag, szirt széli kőre lép ki, hogy körbenézzen, hogy milyen esztelen, oktalan, kiszámíthatatlan dolgot művel magával.. Nem az ő dolga.. Váratlanul indul el alatta a laza föld. A kezével nyúl, hogy megkapaszkodjon a mellettük emelkedő falon, amikor érzi, hogy néhány kavics kipereg a lába alól, s kibillen az egyensúlyából, a kő azonban, amit megfog, elenged a keze alatt - reflexből kap újabb fogódzóért maga mellett, ahogy a talpa alól kiguruló kövek igazából is magával rántják a súlyát a sziklák között. Egy kiálló gyökérben akadnak meg a talajt vesztett ujjai, de a kifordult lendületet már nem állítja meg vele, csak az esést. Dühödten szisszen fel, ahogy megérzi a bokájába nyilalló fájdalmat, a szabad tenyerét egyből a combjához szorítva, mintha így kívánná mozdulatlanná kényszeríteni a lábát. Ahelyett azonban, hogy lenézne rá, az égre emeli a tekintetét, összeszorítva a fogát, mint aki már pontosan tudja, hogy mekkora a baj.*
992. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-14 20:38:06
Üzenet elküldve: 2024-07-14 20:38:06
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 352
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 352
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
~Nem, akkor meg mi a fasz bajod van?~ *Pislog a másikra a szava, vagy inkább morgása után, a képet nehezen rakja össze. Bár tényleg jót szórakozott, mégsem érti, hogy mi történik. Talán pedig ez pontosan olyan dolog, amire ha visszagondolna, és összeillesztené az eddig ismert képeket, akkor rájöhetne. Hiszen akkor sem akart aludni, amikor a saját házában volt vele, nemhogy ott, ahol cseppet sem ismerős a talpa alatt a föld. Jelen esetben a háta alatt. Az agytekervények nyikorogva próbálnak beindulni, hogy rájöjjön, hogy mi lehet a probléma tárgya. Addig elég értetlenül néz, de még mindig jobb, mint amikor pár pillanatra beköszöntött a tudat, hogy talán emiatt éri valami kár ott lent a dokkoknál. Amíg a másikon mereng, addig sem kell azon, hogy miért érdekli egyáltalán annyira, hogy amaz majd késik. De nem késik. Mégis úgy indulnak el lefelé, mintha dolguk lenne. Nem bírja ki. Ki szeretné, de nem jön rá a miértekre, s valószínűleg egy újabb megválaszolatlan kérdést tesz csak fel, de nem érdekli. Az első pár lépés után áll meg és fordul a félvér felé.*
- Neked meg mi bajod volt ott fönt?
*Nem kutatja sokáig a tekintetet, mert úgy érzi sietnek valahová. Kezében a kis hajó, nem engedi el, nem tette be a táskájába, de érzi markában. Most úgysem fog kelleni a keze, leugrál ő bármilyen szikláról. Úgy is tesz az első magasabbnál, légiesen, mintha csak alapból így közlekedne. És valójában, ha tehetné így is csinálná mindig. Napjában többször is megjárná ezt a vidéket, hogyha lakhatna ott fent, mert minden jobb annál, mint ami lent várja. Üresség és kosz. Talán a mai nap után egy kis magányérzet. Már csak az sem vonzza, hogy betérjen a tavernába néhány szót váltani valakivel, vagy enni egy jót. Már nem. Pedig milyen hévvel rontott be oda az elején. Hatok teltek csak el, de semmi jó nem származott belőle, így az a csekély kedve arra vonatkozóan, hogy ismeretségekre tegyen szert is elpárolgott. Ha újra vissza is térne hozzá a késztetés, inkább nyúlra menne vadászni. Hátha eltalál majdnem még valakit. De ez a veszély nem fenyeget. És nincs is rá szüksége. A másik minden szoborvonásával és fel-felbukkanó morcosságával is ismerősebb, mint bárki. Minek kerüljön ettől is közelebb valakihez? Ez tiszta. Nem megfejthető, de legalább a maga módján tiszta. Csak tudná hová tartanak azon túl, hogy le. *
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
~Nem, akkor meg mi a fasz bajod van?~ *Pislog a másikra a szava, vagy inkább morgása után, a képet nehezen rakja össze. Bár tényleg jót szórakozott, mégsem érti, hogy mi történik. Talán pedig ez pontosan olyan dolog, amire ha visszagondolna, és összeillesztené az eddig ismert képeket, akkor rájöhetne. Hiszen akkor sem akart aludni, amikor a saját házában volt vele, nemhogy ott, ahol cseppet sem ismerős a talpa alatt a föld. Jelen esetben a háta alatt. Az agytekervények nyikorogva próbálnak beindulni, hogy rájöjjön, hogy mi lehet a probléma tárgya. Addig elég értetlenül néz, de még mindig jobb, mint amikor pár pillanatra beköszöntött a tudat, hogy talán emiatt éri valami kár ott lent a dokkoknál. Amíg a másikon mereng, addig sem kell azon, hogy miért érdekli egyáltalán annyira, hogy amaz majd késik. De nem késik. Mégis úgy indulnak el lefelé, mintha dolguk lenne. Nem bírja ki. Ki szeretné, de nem jön rá a miértekre, s valószínűleg egy újabb megválaszolatlan kérdést tesz csak fel, de nem érdekli. Az első pár lépés után áll meg és fordul a félvér felé.*
- Neked meg mi bajod volt ott fönt?
*Nem kutatja sokáig a tekintetet, mert úgy érzi sietnek valahová. Kezében a kis hajó, nem engedi el, nem tette be a táskájába, de érzi markában. Most úgysem fog kelleni a keze, leugrál ő bármilyen szikláról. Úgy is tesz az első magasabbnál, légiesen, mintha csak alapból így közlekedne. És valójában, ha tehetné így is csinálná mindig. Napjában többször is megjárná ezt a vidéket, hogyha lakhatna ott fent, mert minden jobb annál, mint ami lent várja. Üresség és kosz. Talán a mai nap után egy kis magányérzet. Már csak az sem vonzza, hogy betérjen a tavernába néhány szót váltani valakivel, vagy enni egy jót. Már nem. Pedig milyen hévvel rontott be oda az elején. Hatok teltek csak el, de semmi jó nem származott belőle, így az a csekély kedve arra vonatkozóan, hogy ismeretségekre tegyen szert is elpárolgott. Ha újra vissza is térne hozzá a késztetés, inkább nyúlra menne vadászni. Hátha eltalál majdnem még valakit. De ez a veszély nem fenyeget. És nincs is rá szüksége. A másik minden szoborvonásával és fel-felbukkanó morcosságával is ismerősebb, mint bárki. Minek kerüljön ettől is közelebb valakihez? Ez tiszta. Nem megfejthető, de legalább a maga módján tiszta. Csak tudná hová tartanak azon túl, hogy le. *
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 992-1011