Kikötő - Világítótorony
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 50 (981. - 1000. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1000. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 22:05:09
Üzenet elküldve: 2024-07-15 22:05:09
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A tekintet árulkodó ugyan, de csak sejti, hogy mit gondolhat a másik. Nem lát belé, pedig most igazán szeretne. Mert akkor tud ő is úgy viselkedni, hogy minél kevesebb ártalommal járjon ez az egész út. Az egész érzet. A szavakra viszont némileg változik benne a kép megint. Élesen hasít belé, hogy ő hogyan érezné magát a helyében. Ő, aki ugyancsak utálná a segítő kezek minden egyes négyzetcentiméterét a derekán. Az sem tetszett neki, amikor ő vizsgálta a azt, pedig semmiség volt. Csak egy képet akart, amit egyedül nem láthatott. Nem egyek ők ketten, de nem tud másból kiindulni, csak magából. Eddig sem volt nyugtalan, de még inkább helyreteszi benne a képet. Legalábbis egy időre. Nem fogja hát percenként kérdezni, hogy bírja-e, hogy hogy van, vagy mennyire fáj. Minden szó csak szítaná a belül tomboló dühöt, a világra, vagy magára. Mindegy mire. Inkább csak a földet nézi, hogy jó helyre lépjen. Addig azért nem jut el ő sem gondolatban, hogy az is hergelheti, hogy direkt ő lép a nehezebbik útra. Ennek most így kell lennie. Hagyja hát a maga csendességében fortyogni a félvért és csak azért érez együtt, mert pontosan tudja, milyen nehéz lehet. Nem a fájdalom, talán az a legkevesebb. Mindig jobban tud kínozni a gondolat. A megalázottság. Holott kívülről nézve semmi nincs ebben, amin szégyenkezni kellene. Lejutnak végül. Néhány lépés és újra szól a férfi. Ekkor foszlik szét benne minden, amit a lefelé úton gondolt. Ha amaz nem tud normálisan gondolkodni, akkor majd ő fog helyette. Nem a fejét ütötte be pedig úgy tudja. Az óaranyak mérgesen villannak, hiába sejti mi zajlik belül. Hiába tudja benne mi lenne olyan emésztő, mégis meginog és nem tud kitartani.*
- És hogy tervezted? Előtte nyírnak ki, hogy alig állsz a lábadon, vagy utána, hogy nem tudod elvégezni a munkádat, bármi is legyen az?
*Meglehet, hogy ezzel mindent elront, de nem érdekli. Talán kihasználja azt az egyetlen tényezőt, hogy hiába is olyan elkötelezett a másik, nem fogja tudni meglépni. Akármit is gondol. A hirtelen jött méreg viszont hamar elpárolog, ahogy ismét szembesül azzal a tükörképpel, ami ő lehetne az adott helyzetben. Nagy levegőt vesz, még mindig el nem engedve a félelfet.*
- Kyr... *Talán most ejti ki először a nevét is.* Kurvára nem jó ötlet. Gyere velem haza. ~Kérlek~ * Már csak gondolatban teszi hozzá, de a hangsúlya már árulkodik arról, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. Tényleg félti, abszurd az egész, érthetetlen és nemkívánatos betolakodóként törte rá az ajtót a törődés, de nem akarja, hogy baja essen. Ettől nagyobb. Márpedig ott a dokkoknál ez nem történhet másképpen. Ha valaha ő kerülne ilyen helyzetbe, most csak reméli, hogy tud majd a józan ész győzni. Mert amit akar, az nélkülözi.*
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A tekintet árulkodó ugyan, de csak sejti, hogy mit gondolhat a másik. Nem lát belé, pedig most igazán szeretne. Mert akkor tud ő is úgy viselkedni, hogy minél kevesebb ártalommal járjon ez az egész út. Az egész érzet. A szavakra viszont némileg változik benne a kép megint. Élesen hasít belé, hogy ő hogyan érezné magát a helyében. Ő, aki ugyancsak utálná a segítő kezek minden egyes négyzetcentiméterét a derekán. Az sem tetszett neki, amikor ő vizsgálta a azt, pedig semmiség volt. Csak egy képet akart, amit egyedül nem láthatott. Nem egyek ők ketten, de nem tud másból kiindulni, csak magából. Eddig sem volt nyugtalan, de még inkább helyreteszi benne a képet. Legalábbis egy időre. Nem fogja hát percenként kérdezni, hogy bírja-e, hogy hogy van, vagy mennyire fáj. Minden szó csak szítaná a belül tomboló dühöt, a világra, vagy magára. Mindegy mire. Inkább csak a földet nézi, hogy jó helyre lépjen. Addig azért nem jut el ő sem gondolatban, hogy az is hergelheti, hogy direkt ő lép a nehezebbik útra. Ennek most így kell lennie. Hagyja hát a maga csendességében fortyogni a félvért és csak azért érez együtt, mert pontosan tudja, milyen nehéz lehet. Nem a fájdalom, talán az a legkevesebb. Mindig jobban tud kínozni a gondolat. A megalázottság. Holott kívülről nézve semmi nincs ebben, amin szégyenkezni kellene. Lejutnak végül. Néhány lépés és újra szól a férfi. Ekkor foszlik szét benne minden, amit a lefelé úton gondolt. Ha amaz nem tud normálisan gondolkodni, akkor majd ő fog helyette. Nem a fejét ütötte be pedig úgy tudja. Az óaranyak mérgesen villannak, hiába sejti mi zajlik belül. Hiába tudja benne mi lenne olyan emésztő, mégis meginog és nem tud kitartani.*
- És hogy tervezted? Előtte nyírnak ki, hogy alig állsz a lábadon, vagy utána, hogy nem tudod elvégezni a munkádat, bármi is legyen az?
*Meglehet, hogy ezzel mindent elront, de nem érdekli. Talán kihasználja azt az egyetlen tényezőt, hogy hiába is olyan elkötelezett a másik, nem fogja tudni meglépni. Akármit is gondol. A hirtelen jött méreg viszont hamar elpárolog, ahogy ismét szembesül azzal a tükörképpel, ami ő lehetne az adott helyzetben. Nagy levegőt vesz, még mindig el nem engedve a félelfet.*
- Kyr... *Talán most ejti ki először a nevét is.* Kurvára nem jó ötlet. Gyere velem haza. ~Kérlek~ * Már csak gondolatban teszi hozzá, de a hangsúlya már árulkodik arról, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. Tényleg félti, abszurd az egész, érthetetlen és nemkívánatos betolakodóként törte rá az ajtót a törődés, de nem akarja, hogy baja essen. Ettől nagyobb. Márpedig ott a dokkoknál ez nem történhet másképpen. Ha valaha ő kerülne ilyen helyzetbe, most csak reméli, hogy tud majd a józan ész győzni. Mert amit akar, az nélkülözi.*
999. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 21:03:56
Üzenet elküldve: 2024-07-15 21:03:56
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Kénytelen engedni a kényszernek, amit annak él meg, legalábbis ő maga. Szabad akaratából ugyanis soha nem fogadna el mástól segítséget, ilyen nyíltan ráadásul. Okafogyottan pörög az agya sokadjára is ugyanakörül a pont körül, eredménytelenül, mert a kimenetelt nem tudja megváltoztatni, ha megfeszül sem. A józan esze nyugodtabb, s csak az az oka, hogy képes végül mégis elfogadni a támogatást, amire szüksége van. Ahhoz is, hogy menni tudjon. Hiába fut neki újra és újra, mindegy, kit vagy mit hibáztat, a probléma adott, a megoldás is, de talán azzal, hogy látszólag feleslegesen hergeli magát, valójában mintha a saját figyelmét próbálná elterelni a helyzetről, amiben van. Ha az egója nem is mindig láttatja magát, megvannak vele a rengetegszer vérremenő harcai neki is. Csak nem olyan feltűnőek, mint másoknál; némán ölik egymást a fejében a kifele elfojtott gondolatok. A nő, amikor oldalra néz rá, csak ugyanazokkal a szigorú vonásokkal találkozhat az arcán, amikkel addig. Hogy az önérzete sérült volna, nem látszik, egyedül talán a hangjában találhat rá utalást a másik:*
- Csak menjünk..
*Feleli a kérdő tekintetre halkan, mintha egy sóhajjal engedné el egyelőre a makacs viaskodását a hosszúéletű segítsége ellen. Hogy büszke lenne, talán kevesen mondanák rá, de valójában az. Ha nem is látszik, most érzi. Elfogadja a nőt támaszként, de csak akkor s csak addig, amíg feltétlen szüksége van rá egy-egy lépéshez. Semmi feleslegeset nem terhel rá, és nem is vesz el tőle, bár látja, hogy az direkt a nehezebb helyekre lép. Összepréseli az ajkait a láttán. Nincs szüksége.. Megalázva érzi magát, tehernek. Nem káromkodik, csak a levegőt veszi élesebben néhány mozdulatnál, vagy akad el a torkában, de leginkább úgy viselkedik, mint aki ott sincs. Elnémulva. Nem áll meg, nem kér pihenőt, csak le akar jutni. Összevont szemöldökkel figyeli az utat maguk előtt. Ha a gondolatai lázadoznak is közben, képes annyira együttműködni a másikkal, hogy - ha lefele valóban nem is gyorsabb, de - mégis elérik egy idő után a lejtő alját. Nem enyhülnek azonban az izmok az arcán az eredményre. Ez csak egy szakasz volt. Még néhány lépés a dokkok felé, amíg engedi, hogy segítsék, bár a sima talajon már kevésbé van szüksége rá. Legalábbis, szeretné ezt érezni.*
- Vissza kell mennem a hajókhoz.
*Szólal meg aztán tényszerűen, mintha csak a nő korábbi szavaira adna most választ. Ellenkezés formájában. Ha fent nem is nyitott erről vitát, nem is egyezett bele a hosszúéletű tervébe. Neki még dolga van. S ha kell, oda valóban elkúszik a földön fekve is.*
//Második szál//
*Kénytelen engedni a kényszernek, amit annak él meg, legalábbis ő maga. Szabad akaratából ugyanis soha nem fogadna el mástól segítséget, ilyen nyíltan ráadásul. Okafogyottan pörög az agya sokadjára is ugyanakörül a pont körül, eredménytelenül, mert a kimenetelt nem tudja megváltoztatni, ha megfeszül sem. A józan esze nyugodtabb, s csak az az oka, hogy képes végül mégis elfogadni a támogatást, amire szüksége van. Ahhoz is, hogy menni tudjon. Hiába fut neki újra és újra, mindegy, kit vagy mit hibáztat, a probléma adott, a megoldás is, de talán azzal, hogy látszólag feleslegesen hergeli magát, valójában mintha a saját figyelmét próbálná elterelni a helyzetről, amiben van. Ha az egója nem is mindig láttatja magát, megvannak vele a rengetegszer vérremenő harcai neki is. Csak nem olyan feltűnőek, mint másoknál; némán ölik egymást a fejében a kifele elfojtott gondolatok. A nő, amikor oldalra néz rá, csak ugyanazokkal a szigorú vonásokkal találkozhat az arcán, amikkel addig. Hogy az önérzete sérült volna, nem látszik, egyedül talán a hangjában találhat rá utalást a másik:*
- Csak menjünk..
*Feleli a kérdő tekintetre halkan, mintha egy sóhajjal engedné el egyelőre a makacs viaskodását a hosszúéletű segítsége ellen. Hogy büszke lenne, talán kevesen mondanák rá, de valójában az. Ha nem is látszik, most érzi. Elfogadja a nőt támaszként, de csak akkor s csak addig, amíg feltétlen szüksége van rá egy-egy lépéshez. Semmi feleslegeset nem terhel rá, és nem is vesz el tőle, bár látja, hogy az direkt a nehezebb helyekre lép. Összepréseli az ajkait a láttán. Nincs szüksége.. Megalázva érzi magát, tehernek. Nem káromkodik, csak a levegőt veszi élesebben néhány mozdulatnál, vagy akad el a torkában, de leginkább úgy viselkedik, mint aki ott sincs. Elnémulva. Nem áll meg, nem kér pihenőt, csak le akar jutni. Összevont szemöldökkel figyeli az utat maguk előtt. Ha a gondolatai lázadoznak is közben, képes annyira együttműködni a másikkal, hogy - ha lefele valóban nem is gyorsabb, de - mégis elérik egy idő után a lejtő alját. Nem enyhülnek azonban az izmok az arcán az eredményre. Ez csak egy szakasz volt. Még néhány lépés a dokkok felé, amíg engedi, hogy segítsék, bár a sima talajon már kevésbé van szüksége rá. Legalábbis, szeretné ezt érezni.*
- Vissza kell mennem a hajókhoz.
*Szólal meg aztán tényszerűen, mintha csak a nő korábbi szavaira adna most választ. Ellenkezés formájában. Ha fent nem is nyitott erről vitát, nem is egyezett bele a hosszúéletű tervébe. Neki még dolga van. S ha kell, oda valóban elkúszik a földön fekve is.*
998. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 19:40:05
Üzenet elküldve: 2024-07-15 19:40:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*A kis hajót kezéből belesüllyeszti a táskájába. Nem hagyná el. De közben végig a másikat nézi és látja a felesleges küzdelmét saját testével. A vonásokat, amik ellenkeznének. De ez most nem lesz jobb, nem fog kevésbé fájni, sőt, talán ha nem indulnak el, még tetőzhet is annyira, hogy a segítségével se menjen túl sokra. Erő kell most ahhoz, hogy tényleg hideg és racionális maradjon. Hogy a szavai helyett ne szökjön ki ajkain valami durvább, ami rendre inti a másikat. Persze nem haragos, mindössze nincs helye az ágálásnak. Ez nem lehet gyermeteg harc, mint az ágynál. Türelmesen tartja a kezét, míg amaz némi hezitálás és mérlegelés után hajlandó végre beletörődni és átemelni rajta karját. Különös érzés még neki is. De nem időzik gondolatokon. Mindig is célokat szeret maga előtt látni és az pedig nem más, mint eljuttatni a félvért valahová, ahol lepihenhet. Ahol nyugodtan szidhatja a világuk összes istenségét, vagy magát, vagy őt. Ahol megpróbálhatja elutasítani, hogy megnézze, mennyire sérült meg. Az arcán nincs nyoma sok érzelemnek, de tekintete próbálja tükrözni, hogy biztonságot próbál nyújtani. Hogy ott van tényleg. Ha az elalvása miatt kinevette, most nem tenne ilyet. De nem is sajnálná nyíltan, mégis kinek van arra szüksége? Sem Kyr nem olyan, sem ő. Talán ezért szerencsés az a néma megértés, ami velük van mindig, minden kilengés ellenére. Mind egy kis küzdelem, ami maguk védelmét szolgálja. De el kell fogadni, hogy a szükséget nem lehet daccal eltüntetni. Vár, míg biztos a saját tartása is, na meg a másik is, amennyire csak tud. Először egy végtelenül lassú lépést tesz, miközben érzi a félvér súlyát, s tart úgy ellent, hogy biztonságos maradhasson mindkettejüknek. De főleg a férfinek. Aztán még egy lépés. Szótlanul, csak egy pillanatra fordítja oda az aranyakat, hogy beleolvadhasson a szürkékbe, jóváhagyást kérve, hogy folytathatják így. Mindent megtesz, hogy a legkevesebb sziklát érje annak talpa, ha kell ő lép fel rá, hogy a mellette lévő kevés helyen jól boldoguljon azzal az egy egészséges lábbal. Ha rá is akar nehezedni a sérültre, figyeli, hogy mennyit bír. Haladnak. Mindegy hogyan. Elhangzott, hogy lefelé gyorsabb. Ez tán először nem igaz, de amúgy is nyugodt természetét a türelme erősíti. Erősen fogja karjával a hátát, tenyerét nyitva hagyva, rálapulva. Ha kell megáll vele százszor. Mindegy mennyi idő kell, csak juttassa le. Karnyújtásnyi távolságra lehet a lejtmenet vége, ha a félvér tud vele együttműködni.*
//Második szál//
*A kis hajót kezéből belesüllyeszti a táskájába. Nem hagyná el. De közben végig a másikat nézi és látja a felesleges küzdelmét saját testével. A vonásokat, amik ellenkeznének. De ez most nem lesz jobb, nem fog kevésbé fájni, sőt, talán ha nem indulnak el, még tetőzhet is annyira, hogy a segítségével se menjen túl sokra. Erő kell most ahhoz, hogy tényleg hideg és racionális maradjon. Hogy a szavai helyett ne szökjön ki ajkain valami durvább, ami rendre inti a másikat. Persze nem haragos, mindössze nincs helye az ágálásnak. Ez nem lehet gyermeteg harc, mint az ágynál. Türelmesen tartja a kezét, míg amaz némi hezitálás és mérlegelés után hajlandó végre beletörődni és átemelni rajta karját. Különös érzés még neki is. De nem időzik gondolatokon. Mindig is célokat szeret maga előtt látni és az pedig nem más, mint eljuttatni a félvért valahová, ahol lepihenhet. Ahol nyugodtan szidhatja a világuk összes istenségét, vagy magát, vagy őt. Ahol megpróbálhatja elutasítani, hogy megnézze, mennyire sérült meg. Az arcán nincs nyoma sok érzelemnek, de tekintete próbálja tükrözni, hogy biztonságot próbál nyújtani. Hogy ott van tényleg. Ha az elalvása miatt kinevette, most nem tenne ilyet. De nem is sajnálná nyíltan, mégis kinek van arra szüksége? Sem Kyr nem olyan, sem ő. Talán ezért szerencsés az a néma megértés, ami velük van mindig, minden kilengés ellenére. Mind egy kis küzdelem, ami maguk védelmét szolgálja. De el kell fogadni, hogy a szükséget nem lehet daccal eltüntetni. Vár, míg biztos a saját tartása is, na meg a másik is, amennyire csak tud. Először egy végtelenül lassú lépést tesz, miközben érzi a félvér súlyát, s tart úgy ellent, hogy biztonságos maradhasson mindkettejüknek. De főleg a férfinek. Aztán még egy lépés. Szótlanul, csak egy pillanatra fordítja oda az aranyakat, hogy beleolvadhasson a szürkékbe, jóváhagyást kérve, hogy folytathatják így. Mindent megtesz, hogy a legkevesebb sziklát érje annak talpa, ha kell ő lép fel rá, hogy a mellette lévő kevés helyen jól boldoguljon azzal az egy egészséges lábbal. Ha rá is akar nehezedni a sérültre, figyeli, hogy mennyit bír. Haladnak. Mindegy hogyan. Elhangzott, hogy lefelé gyorsabb. Ez tán először nem igaz, de amúgy is nyugodt természetét a türelme erősíti. Erősen fogja karjával a hátát, tenyerét nyitva hagyva, rálapulva. Ha kell megáll vele százszor. Mindegy mennyi idő kell, csak juttassa le. Karnyújtásnyi távolságra lehet a lejtmenet vége, ha a félvér tud vele együttműködni.*
997. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 18:46:19
Üzenet elküldve: 2024-07-15 18:46:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Számtalan lehetőség átfut az agyán. Leül és megvárja, amíg elmúlik annyira a fájdalom, hogy rá tudjon lépni. Óvatosan, centiről centire lecsúszik a lejtőn, amíg az tart, és a dokkokhoz valahogy bevonszolja magát. Hason. Az ingével megköti stabilra a bokáját. Féllábon leugrál. De körbe sem kell pillantania a sziklás terepen, hogy tudja, mindegyik halva született ötlet. Egy kétségbeesett elme esztelen kapkodása, ami pedig nem jellemző rá. Ahogy feláll, és megpróbál ráterhelni a lábára, már tudja, hogy egyedül nem jut le innen sem könnyen, sem pedig gyorsan, de még nehezen és lassan sem biztos. Mégsem hajlandó elfogadni a tényállást. Sosem volt szüksége másra. Más kezére vagy lábára. Akkor sem ismeri be magának, hogy segítségre van szüksége, ha épp minden arra is mutat körülötte, hogy ezt kell tennie. Mert ezt tudja csak tenni. Vagy napokat tölteni itt, ahol most van, a sziklafalnál. De nincsenek napjai. Elfelhősült homlokkal mered maga elé, a mellkasára hajtva az állát, amíg megpróbálja visszaszerezni az előbbi próbálkozás közben elszabadult légzése fölött az uralmat. A kezével továbbra is a gyökeret markolja maga mellett, abba szorítva bele a helyzet okozta frusztráltságát. Magára haragszik. Ha a nő önmagát hibáztatja is, ha tudna róla, hamar belefojtaná a másikba a butaságát. Semmit sem tett azért, hogy ez a helyzet álljon elő. Valójában a férfi sem, de magát nehezebb felmentenie.
A közelebb kerülő alak csak akkor vált ki belőle reflexet, amikor a kezét nyújtja felé. Félreismerhetetlen a mozdulat, s az ösztön is, amivel elhúzódik előle. Mint egy sebesült vad, ha jószándékú idegen is közelít felé. Haragosan villan a szeme a hosszúéletű felé, mielőtt elkapná róla a tekintetét, vissza a lábára, tétlenül állva tovább a fal mellett. A makacssága feleslegesen nehezíti tovább a dolgot, ő is tudja, mégis nehéz levetkőznie. Nincs szüksége másra. És mégis. A határozott szavak pedig csak megerősítik benne mindazt, amit nem akar hallani. Amiről nem akar tudni. Most valamiért eszébe sem jut megkérdezni magától, hogy vajon nem ugyanezt tenné-e ő is, hasonló helyzetben..? Oldalt pillant a sziklafalra, lassuló légzéssel bámulva a köveket maga mellett. Nincs más lehetősége. Nem érezte az elfen, hogy beleegyezést várt volna, és szóban nem is tesz ilyesmit, csupán a levegőt fújja ki hangosabban, ahogy engedi végül, hogy átkarolják, s maga is az nő fedetlenül hagyott vállára engedi a kezét. Arról viszont, hogy ezzel a teljes súlyát terhelje át a másikra, szó sem lehet. Nem ellenkezik azonban hangosan a mondott iránnyal. Elkönyvelheti Ril ezt akár egy győzelemként, de az igazság az, hogy ráér vitát nyitni róla akkor, ha már leértek.*
//Második szál//
*Számtalan lehetőség átfut az agyán. Leül és megvárja, amíg elmúlik annyira a fájdalom, hogy rá tudjon lépni. Óvatosan, centiről centire lecsúszik a lejtőn, amíg az tart, és a dokkokhoz valahogy bevonszolja magát. Hason. Az ingével megköti stabilra a bokáját. Féllábon leugrál. De körbe sem kell pillantania a sziklás terepen, hogy tudja, mindegyik halva született ötlet. Egy kétségbeesett elme esztelen kapkodása, ami pedig nem jellemző rá. Ahogy feláll, és megpróbál ráterhelni a lábára, már tudja, hogy egyedül nem jut le innen sem könnyen, sem pedig gyorsan, de még nehezen és lassan sem biztos. Mégsem hajlandó elfogadni a tényállást. Sosem volt szüksége másra. Más kezére vagy lábára. Akkor sem ismeri be magának, hogy segítségre van szüksége, ha épp minden arra is mutat körülötte, hogy ezt kell tennie. Mert ezt tudja csak tenni. Vagy napokat tölteni itt, ahol most van, a sziklafalnál. De nincsenek napjai. Elfelhősült homlokkal mered maga elé, a mellkasára hajtva az állát, amíg megpróbálja visszaszerezni az előbbi próbálkozás közben elszabadult légzése fölött az uralmat. A kezével továbbra is a gyökeret markolja maga mellett, abba szorítva bele a helyzet okozta frusztráltságát. Magára haragszik. Ha a nő önmagát hibáztatja is, ha tudna róla, hamar belefojtaná a másikba a butaságát. Semmit sem tett azért, hogy ez a helyzet álljon elő. Valójában a férfi sem, de magát nehezebb felmentenie.
A közelebb kerülő alak csak akkor vált ki belőle reflexet, amikor a kezét nyújtja felé. Félreismerhetetlen a mozdulat, s az ösztön is, amivel elhúzódik előle. Mint egy sebesült vad, ha jószándékú idegen is közelít felé. Haragosan villan a szeme a hosszúéletű felé, mielőtt elkapná róla a tekintetét, vissza a lábára, tétlenül állva tovább a fal mellett. A makacssága feleslegesen nehezíti tovább a dolgot, ő is tudja, mégis nehéz levetkőznie. Nincs szüksége másra. És mégis. A határozott szavak pedig csak megerősítik benne mindazt, amit nem akar hallani. Amiről nem akar tudni. Most valamiért eszébe sem jut megkérdezni magától, hogy vajon nem ugyanezt tenné-e ő is, hasonló helyzetben..? Oldalt pillant a sziklafalra, lassuló légzéssel bámulva a köveket maga mellett. Nincs más lehetősége. Nem érezte az elfen, hogy beleegyezést várt volna, és szóban nem is tesz ilyesmit, csupán a levegőt fújja ki hangosabban, ahogy engedi végül, hogy átkarolják, s maga is az nő fedetlenül hagyott vállára engedi a kezét. Arról viszont, hogy ezzel a teljes súlyát terhelje át a másikra, szó sem lehet. Nem ellenkezik azonban hangosan a mondott iránnyal. Elkönyvelheti Ril ezt akár egy győzelemként, de az igazság az, hogy ráér vitát nyitni róla akkor, ha már leértek.*
996. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 16:53:18
Üzenet elküldve: 2024-07-15 16:53:18
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Sokat nem tud tenni, amíg a másik fel nem ocsúdik abból, ami érte. Meg kell várnia, bármily megerőltető is, hogy ne kapjon utána, magának kell kitapasztalnia, hogy mennyit bír el most. Nem tudja, hogy szavai értek-e célba, mert a válasz ismét elmarad, de ez nem az a helyzet, hogy eluralkodjon rajta más érzelem ennek hatására, csak maradt az, ami. Segíteni akar. Segíteni és valahogyan visszaforgatni az időt, hogy ne rohanjon úgy és ugráljon félőrült módjára. Tudja, hogy ez lehetetlen, így megpróbálja a látszólagos hidegvérét magában is előteremteni. Nem egy pánikba eső típus, és ha így is történne sem hagyná láttatni. De most semmi nem fontos, ami benne zajlik, csak a másik. Figyeli, ahogy megpróbál felállni, de már más szemmel nézi. Értő szemmel. Fel kell mérnie, hogy mit lehet tenni és mit nem. Mi vonul végig annak tekintetén, melyik mozdulatnál látszódik élesebbnek a fájdalom. A mozdulatsor után pontosan tudja: egyedül nem fog lejutni innen, kelleni fog hozzá. Még az előtörő szitokszavak sem fogják benne megakadályozni, de az sem, ha a másik makacssága kívánna győzni. Ha nem szeretne napokat eltölteni a sziklafalnál támaszkodva, akkor mankóként kell elfogadnia az elfet. Nem hisz semmilyen sorsban, semmilyen teremtő erőben. Mégis átfut, hogy gondolnia sem kellett volna arra, hogy nem akarja őt a kikötőben tudni, mert megtörtént az akarata. De a szájíz rosszabb, mint kellene lennie.
Nem bizonytalan a lépés, ahogy odaférkőzik a másikhoz. Bármennyire is utálta, amikor hozzáért, akkor is nyújtja a kezét, hogy átkarolhassa őt, hogy lehessen a támasz. Már nincs sok az útból, de ilyen fájdalmakkal tudja jól, hogy minden lépés és mozdulat kínzóan lassú. Mintha soha nem lenne vége. Nem lakik messze. Nem érdekli mi forog a félvér fejében, biztos helyre kell vinnie és az nem a dokkok. *
- Kapaszkodj belém, lemegyünk innen. Aztán megnézem a lábad. Nálam.
*Még ha akarna is ellenkezni, most ellentmondást nem tűrő minden rezdülése. Nem kíván azon viaskodni, hogy a másik mit akar. Másodlagos. Az épsége... az az elsődleges. Pár lépés után úgy is rájön erre. Tőle végigkáromkodhatja az utat is. Egészen halovány módon sem érdekli.*
//Második szál//
*Sokat nem tud tenni, amíg a másik fel nem ocsúdik abból, ami érte. Meg kell várnia, bármily megerőltető is, hogy ne kapjon utána, magának kell kitapasztalnia, hogy mennyit bír el most. Nem tudja, hogy szavai értek-e célba, mert a válasz ismét elmarad, de ez nem az a helyzet, hogy eluralkodjon rajta más érzelem ennek hatására, csak maradt az, ami. Segíteni akar. Segíteni és valahogyan visszaforgatni az időt, hogy ne rohanjon úgy és ugráljon félőrült módjára. Tudja, hogy ez lehetetlen, így megpróbálja a látszólagos hidegvérét magában is előteremteni. Nem egy pánikba eső típus, és ha így is történne sem hagyná láttatni. De most semmi nem fontos, ami benne zajlik, csak a másik. Figyeli, ahogy megpróbál felállni, de már más szemmel nézi. Értő szemmel. Fel kell mérnie, hogy mit lehet tenni és mit nem. Mi vonul végig annak tekintetén, melyik mozdulatnál látszódik élesebbnek a fájdalom. A mozdulatsor után pontosan tudja: egyedül nem fog lejutni innen, kelleni fog hozzá. Még az előtörő szitokszavak sem fogják benne megakadályozni, de az sem, ha a másik makacssága kívánna győzni. Ha nem szeretne napokat eltölteni a sziklafalnál támaszkodva, akkor mankóként kell elfogadnia az elfet. Nem hisz semmilyen sorsban, semmilyen teremtő erőben. Mégis átfut, hogy gondolnia sem kellett volna arra, hogy nem akarja őt a kikötőben tudni, mert megtörtént az akarata. De a szájíz rosszabb, mint kellene lennie.
Nem bizonytalan a lépés, ahogy odaférkőzik a másikhoz. Bármennyire is utálta, amikor hozzáért, akkor is nyújtja a kezét, hogy átkarolhassa őt, hogy lehessen a támasz. Már nincs sok az útból, de ilyen fájdalmakkal tudja jól, hogy minden lépés és mozdulat kínzóan lassú. Mintha soha nem lenne vége. Nem lakik messze. Nem érdekli mi forog a félvér fejében, biztos helyre kell vinnie és az nem a dokkok. *
- Kapaszkodj belém, lemegyünk innen. Aztán megnézem a lábad. Nálam.
*Még ha akarna is ellenkezni, most ellentmondást nem tűrő minden rezdülése. Nem kíván azon viaskodni, hogy a másik mit akar. Másodlagos. Az épsége... az az elsődleges. Pár lépés után úgy is rájön erre. Tőle végigkáromkodhatja az utat is. Egészen halovány módon sem érdekli.*
995. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-15 15:46:59
Üzenet elküldve: 2024-07-15 15:46:59
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A reflexek jók, de hiábavalóak, ha nem tud miben megkapaszkodni. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen téves fogás után magukkal sodorják a lábát a csizma talpa alól kipergő apró kövek, és a falból kiálló gyökérzet kezei közé akadt darabja eztán már csak azt tudja megállítani, hogy zuhanjon utánuk a felsőteste is. Az első felszisszenést nem követi így újabb hang, egy test eséséé, de más sem. Némán feszül az állkapcsa az égre, a foltokban úszó felhők közé. A tudatába villanó első éles fájdalom fehérré égeti a látóterét anélkül, hogy a kibukó napba nézne, s az első egy-két másodpercben talán nem is lát valójában semmit abból, amire a tekintete irányul.
Nem hallotta sem reccsenni, sem roppanni. Nem törhetett el. Ahhoz nem fáj eléggé. Vagy épp túlságosan. Ki sem mehetett. Valószínűleg csak megrándult. Mint egy rossz mozdulat. Volt már ilyen. Rosszabb is. Néhány nap. De nincsen néhány napja. Tényszerűen futnak a gondolatok az agyában, mintha nem éppen a saját lábára tapadna a keze, hogy megakadályozza azt a további akaratlanul mozgásban. Mint a zsibbadás, amikor valahol újraindul a vér, és bármilyen apró mozdulat újabbat tép a tudatba. Nem mozdul, amíg csak a lüktetés nem csitul valamelyest, hogy tudjon nyelni legalább, mielőtt elengedné a kifehéredő ízületekkel markolt gyökeret; leengedi magát a földre.*
~Bassza meg..!~
*Sötéten ül a harag a szemére. Fáj. Volt már rosszabb, de ez nem megoldás. A lábára mered, mintha onnan fentről nézve, a csizmán át meg tudná ítélni, mi történt pontosan. Annyiban szinte biztos, hogyha mezítláb lett volna, és nincs ami megtartsa a bokáját, akkor törhetett volna. Szerencse. Ha hinne ilyesmiben.. A nő hangja segít kihúzni a szótlan füstölgésből. Az ő kérdése a fontos. Ami előrevezet. Nem figyelte mikor termett ott mellette. Az elhallgatott szavaival sem foglalkozik most. Vár. Maga mellé támaszkodva a földre, amíg tompul legalább annyira a fájdalom, hogy egyáltalán megpróbálkozzon azzal, hogy feláll. De szinte mindegy, hogyha a válasz 'nem' lesz is. Nincs sem ideje, sem kedve ahhoz, hogy megvárja, amíg igenné válik. Nemsokára jön egy újabb hajó, amivel feladata van, és továbbra sem kíván a kikötőben éjszakázni. Összeszorítja a fogait. Felnyúl a vastagabb gyökérért, ami egyszer már megtartotta a súlyát; abba kapaszkodva, az ép lábát maga alá húzva tolja fel magát a földről, hogy szinte nem mozdul közben a másik. De alighogy megtalálja az egyensúlyát újra álló helyzetben, s próbaképpen lerakná a földre a talpát, már szökik is a levegő a tüdejéből, keresetlen szitokszavak képében bukva ki a száján. Magára dühös, hogy legszívesebben üvöltene, s nem a fájdalom lenne az oka elsősorban. Lehajtja a fejét.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.15 15:55:22
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A reflexek jók, de hiábavalóak, ha nem tud miben megkapaszkodni. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen téves fogás után magukkal sodorják a lábát a csizma talpa alól kipergő apró kövek, és a falból kiálló gyökérzet kezei közé akadt darabja eztán már csak azt tudja megállítani, hogy zuhanjon utánuk a felsőteste is. Az első felszisszenést nem követi így újabb hang, egy test eséséé, de más sem. Némán feszül az állkapcsa az égre, a foltokban úszó felhők közé. A tudatába villanó első éles fájdalom fehérré égeti a látóterét anélkül, hogy a kibukó napba nézne, s az első egy-két másodpercben talán nem is lát valójában semmit abból, amire a tekintete irányul.
Nem hallotta sem reccsenni, sem roppanni. Nem törhetett el. Ahhoz nem fáj eléggé. Vagy épp túlságosan. Ki sem mehetett. Valószínűleg csak megrándult. Mint egy rossz mozdulat. Volt már ilyen. Rosszabb is. Néhány nap. De nincsen néhány napja. Tényszerűen futnak a gondolatok az agyában, mintha nem éppen a saját lábára tapadna a keze, hogy megakadályozza azt a további akaratlanul mozgásban. Mint a zsibbadás, amikor valahol újraindul a vér, és bármilyen apró mozdulat újabbat tép a tudatba. Nem mozdul, amíg csak a lüktetés nem csitul valamelyest, hogy tudjon nyelni legalább, mielőtt elengedné a kifehéredő ízületekkel markolt gyökeret; leengedi magát a földre.*
~Bassza meg..!~
*Sötéten ül a harag a szemére. Fáj. Volt már rosszabb, de ez nem megoldás. A lábára mered, mintha onnan fentről nézve, a csizmán át meg tudná ítélni, mi történt pontosan. Annyiban szinte biztos, hogyha mezítláb lett volna, és nincs ami megtartsa a bokáját, akkor törhetett volna. Szerencse. Ha hinne ilyesmiben.. A nő hangja segít kihúzni a szótlan füstölgésből. Az ő kérdése a fontos. Ami előrevezet. Nem figyelte mikor termett ott mellette. Az elhallgatott szavaival sem foglalkozik most. Vár. Maga mellé támaszkodva a földre, amíg tompul legalább annyira a fájdalom, hogy egyáltalán megpróbálkozzon azzal, hogy feláll. De szinte mindegy, hogyha a válasz 'nem' lesz is. Nincs sem ideje, sem kedve ahhoz, hogy megvárja, amíg igenné válik. Nemsokára jön egy újabb hajó, amivel feladata van, és továbbra sem kíván a kikötőben éjszakázni. Összeszorítja a fogait. Felnyúl a vastagabb gyökérért, ami egyszer már megtartotta a súlyát; abba kapaszkodva, az ép lábát maga alá húzva tolja fel magát a földről, hogy szinte nem mozdul közben a másik. De alighogy megtalálja az egyensúlyát újra álló helyzetben, s próbaképpen lerakná a földre a talpát, már szökik is a levegő a tüdejéből, keresetlen szitokszavak képében bukva ki a száján. Magára dühös, hogy legszívesebben üvöltene, s nem a fájdalom lenne az oka elsősorban. Lehajtja a fejét.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.15 15:55:22
994. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-14 22:37:14
Üzenet elküldve: 2024-07-14 22:37:14
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Persze, hogy nem kap választ. Nem is időzik sokat az érdektelen tekinteten, mert összeszorul tőle a gyomra, amit nem vallana be, még magának sem, hiába érzi. Az ő arcára is ráköltözik a közöny, úgy fordul el tőle. Mégis kit érdekel, hogy mi baja van? Nyugodtan tartsa csak magában. Butaság volt megkérdezni. Egyáltalán... butaság törődni bárkivel is. Azt a szép csendet, ami közéjük tud telepedni, a következő pillanatban képes egy még nagyobb szótlansággal tönkre tenni. Van a csendnek is fokozata? Kit érdekel. Inkább ugrál a köveken, szlalomozik a sziklák között, és csinálja azt, amiben jó. Amiben bármikor baj érheti ugyan, de ha mégsem ez történik, akkor elégedett magával. Nem kap egy árva kis választ sem, csak azt a kőfaragott ábrázatot, ő pedig nem fog vele foglalkozni. Mégsem jár más a fejében. Ha van miért utálni a közelséget, az ez. Mint aki megsértődött tesz meg mindent azért, hogy ne érezze ezt.
Persze ez csak addig tart, még vészjósló hangot nem hall maga mögött, s azonnal fordul meg, hogy Kyr segítségére siessen, elfeledve minden kis sérelmét. Lassított felvételként látja a csúszás végét, ő maga hiába terem ott töredék idő alatt. Nem volt elég gyors. Hogy benne mi zajlik most le, azt soha nem tudná kifejezni. Mert nincsenek rá szavai. Milyen gyorsan váltják egymást az érzelmek. Milyen könnyen tudja a másik által érzett haragot letenni és törődni csak annak épségével. Milyen hamar jön rá, hogy számít.
Késő segítő kezet nyújtani. De nem tud hideg maradni. Nézi az arcot, majd végig az egész testet, hogy felmérhesse mekkora a baj. Nem szokása magát hibáztatni semmiért. Ha a világ összes rosszát is elkövette volna, akkor is találna magának mentséget, legalábbis a felszínen. De most elönti az érzés, hogy ha nem sietett volna ennyire, akkor mindez nem történik meg. Indulna a keze, de valahol tudja, hogy nem érhet hozzá. Most nem. Amíg engedélyt nem ad rá, addig nem. Vár egy kicsit, hogy oldódni látszik-e a félvér tekintete. Minden végigfut. Hogyan tegye rendbe, ha eltört, mivel borogassa, ha csak meghúzódott. Milyen füvei vannak otthon. Talán mindenre kész megoldásai vannak, a kérdés csak az maradt, ebből mit fogadna el az, aki annyira makacsul védi magát? Akire pár perce még haragudott, de most mindent előteremtene, hogy jobb legyen neki. Ha van idegen érzés...*
- Rá tudsz állni? Megnézem, ha...
*Halkul el, mert még azt sem hagyta, hogy az első kérdésre válaszoljon. Szótlan marad és kutatja az arcot. A hajó a kezében meggyűrődött. *
//Második szál//
*Persze, hogy nem kap választ. Nem is időzik sokat az érdektelen tekinteten, mert összeszorul tőle a gyomra, amit nem vallana be, még magának sem, hiába érzi. Az ő arcára is ráköltözik a közöny, úgy fordul el tőle. Mégis kit érdekel, hogy mi baja van? Nyugodtan tartsa csak magában. Butaság volt megkérdezni. Egyáltalán... butaság törődni bárkivel is. Azt a szép csendet, ami közéjük tud telepedni, a következő pillanatban képes egy még nagyobb szótlansággal tönkre tenni. Van a csendnek is fokozata? Kit érdekel. Inkább ugrál a köveken, szlalomozik a sziklák között, és csinálja azt, amiben jó. Amiben bármikor baj érheti ugyan, de ha mégsem ez történik, akkor elégedett magával. Nem kap egy árva kis választ sem, csak azt a kőfaragott ábrázatot, ő pedig nem fog vele foglalkozni. Mégsem jár más a fejében. Ha van miért utálni a közelséget, az ez. Mint aki megsértődött tesz meg mindent azért, hogy ne érezze ezt.
Persze ez csak addig tart, még vészjósló hangot nem hall maga mögött, s azonnal fordul meg, hogy Kyr segítségére siessen, elfeledve minden kis sérelmét. Lassított felvételként látja a csúszás végét, ő maga hiába terem ott töredék idő alatt. Nem volt elég gyors. Hogy benne mi zajlik most le, azt soha nem tudná kifejezni. Mert nincsenek rá szavai. Milyen gyorsan váltják egymást az érzelmek. Milyen könnyen tudja a másik által érzett haragot letenni és törődni csak annak épségével. Milyen hamar jön rá, hogy számít.
Késő segítő kezet nyújtani. De nem tud hideg maradni. Nézi az arcot, majd végig az egész testet, hogy felmérhesse mekkora a baj. Nem szokása magát hibáztatni semmiért. Ha a világ összes rosszát is elkövette volna, akkor is találna magának mentséget, legalábbis a felszínen. De most elönti az érzés, hogy ha nem sietett volna ennyire, akkor mindez nem történik meg. Indulna a keze, de valahol tudja, hogy nem érhet hozzá. Most nem. Amíg engedélyt nem ad rá, addig nem. Vár egy kicsit, hogy oldódni látszik-e a félvér tekintete. Minden végigfut. Hogyan tegye rendbe, ha eltört, mivel borogassa, ha csak meghúzódott. Milyen füvei vannak otthon. Talán mindenre kész megoldásai vannak, a kérdés csak az maradt, ebből mit fogadna el az, aki annyira makacsul védi magát? Akire pár perce még haragudott, de most mindent előteremtene, hogy jobb legyen neki. Ha van idegen érzés...*
- Rá tudsz állni? Megnézem, ha...
*Halkul el, mert még azt sem hagyta, hogy az első kérdésre válaszoljon. Szótlan marad és kutatja az arcot. A hajó a kezében meggyűrődött. *
993. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-14 21:37:25
Üzenet elküldve: 2024-07-14 21:37:25
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Lehajtott fejjel, maga elé meredve kezdi követni a nőt, le a toronytól, vissza, amerről jöttek. Fel sem merül benne, hogy másfele vinné. A gondolatai között keresi azt az egyet, amivel rendet vághat köztük, az érzések között, amiktől elszokott az évek alatt, a nyugalmat, ám mielőtt akárcsak egy lépéssel is közelebb kerülhetne bármilyen szükségmegoldáshoz is, az elf megtorpan előtte. Felemeli a fejét a hirtelen sebességváltozásra. Hallja a kérdést, de nem rezdül rá egy vonása sem, még a füle botja sem. Állja a másik rávetülő tekintetét, amíg csak az el nem fordul róla – válasz nélkül. Ha nem várta volna ki, lehet olyat mondott volna, amit később biztosan megbán. Mint legutóbb, amikor az alváson huzakodtak. A józan esze és az a jól megtanult lecke mentette meg a vitától akkor is, ami miatt most is csak némán bámul vissza a nő szemeibe, érdektelenül. Nem szól se hangosan, se halkan, se szépet, se csúnyát, mert maga sem tudja mi szaladna ki a száján. Azt még kevésbé, hogy miért. A hosszúéletű mellett ezek a máskor abszolútnak vett dolgok abszolút bizonytalanok lesznek. Ha mást nem is, ezt az egyet megtanulta. De ha magára sem hallgathat, akkor kire. Csak amikor a másik elfordul, és továbbindul feszül meg az állkapcsa utólag a hallottakra. Visszaengedi a fejét, a lába előtt bámulva a földet, ahogy az elf után indul, aki úgy ugrál lefelé a sziklákon, mintha csak direkt keresné köztük a bajt.*
~Felvágós..~
*Érzelemmentes marad a tekintet, amivel követi a nő könnyed mozgását, mégis kényelmetlenül rándul a gyomra a láttán. Komoran húzódik össze a szemöldöke. Lepillant maga elé, a korábban megmászott útra. Ha a hosszúéletű után is tudná csinálni, nem ma fogja kipróbálni. Sosem kísértené így a sorsot. S a másik mégis őt félti a dokkoktól.. Élesebben engedi ki a levegőt, mielőtt maga is elindulna lefelé a kövek közt. A saját lépteire figyel, nem érdekli, hogy a hegyesfülű hol ugrál, hol sodorja megint veszélybe magát, melyik ostoba falra mászik fel, milyen bizonytalan, ingatag, szirt széli kőre lép ki, hogy körbenézzen, hogy milyen esztelen, oktalan, kiszámíthatatlan dolgot művel magával.. Nem az ő dolga.. Váratlanul indul el alatta a laza föld. A kezével nyúl, hogy megkapaszkodjon a mellettük emelkedő falon, amikor érzi, hogy néhány kavics kipereg a lába alól, s kibillen az egyensúlyából, a kő azonban, amit megfog, elenged a keze alatt - reflexből kap újabb fogódzóért maga mellett, ahogy a talpa alól kiguruló kövek igazából is magával rántják a súlyát a sziklák között. Egy kiálló gyökérben akadnak meg a talajt vesztett ujjai, de a kifordult lendületet már nem állítja meg vele, csak az esést. Dühödten szisszen fel, ahogy megérzi a bokájába nyilalló fájdalmat, a szabad tenyerét egyből a combjához szorítva, mintha így kívánná mozdulatlanná kényszeríteni a lábát. Ahelyett azonban, hogy lenézne rá, az égre emeli a tekintetét, összeszorítva a fogát, mint aki már pontosan tudja, hogy mekkora a baj.*
//Második szál//
*Lehajtott fejjel, maga elé meredve kezdi követni a nőt, le a toronytól, vissza, amerről jöttek. Fel sem merül benne, hogy másfele vinné. A gondolatai között keresi azt az egyet, amivel rendet vághat köztük, az érzések között, amiktől elszokott az évek alatt, a nyugalmat, ám mielőtt akárcsak egy lépéssel is közelebb kerülhetne bármilyen szükségmegoldáshoz is, az elf megtorpan előtte. Felemeli a fejét a hirtelen sebességváltozásra. Hallja a kérdést, de nem rezdül rá egy vonása sem, még a füle botja sem. Állja a másik rávetülő tekintetét, amíg csak az el nem fordul róla – válasz nélkül. Ha nem várta volna ki, lehet olyat mondott volna, amit később biztosan megbán. Mint legutóbb, amikor az alváson huzakodtak. A józan esze és az a jól megtanult lecke mentette meg a vitától akkor is, ami miatt most is csak némán bámul vissza a nő szemeibe, érdektelenül. Nem szól se hangosan, se halkan, se szépet, se csúnyát, mert maga sem tudja mi szaladna ki a száján. Azt még kevésbé, hogy miért. A hosszúéletű mellett ezek a máskor abszolútnak vett dolgok abszolút bizonytalanok lesznek. Ha mást nem is, ezt az egyet megtanulta. De ha magára sem hallgathat, akkor kire. Csak amikor a másik elfordul, és továbbindul feszül meg az állkapcsa utólag a hallottakra. Visszaengedi a fejét, a lába előtt bámulva a földet, ahogy az elf után indul, aki úgy ugrál lefelé a sziklákon, mintha csak direkt keresné köztük a bajt.*
~Felvágós..~
*Érzelemmentes marad a tekintet, amivel követi a nő könnyed mozgását, mégis kényelmetlenül rándul a gyomra a láttán. Komoran húzódik össze a szemöldöke. Lepillant maga elé, a korábban megmászott útra. Ha a hosszúéletű után is tudná csinálni, nem ma fogja kipróbálni. Sosem kísértené így a sorsot. S a másik mégis őt félti a dokkoktól.. Élesebben engedi ki a levegőt, mielőtt maga is elindulna lefelé a kövek közt. A saját lépteire figyel, nem érdekli, hogy a hegyesfülű hol ugrál, hol sodorja megint veszélybe magát, melyik ostoba falra mászik fel, milyen bizonytalan, ingatag, szirt széli kőre lép ki, hogy körbenézzen, hogy milyen esztelen, oktalan, kiszámíthatatlan dolgot művel magával.. Nem az ő dolga.. Váratlanul indul el alatta a laza föld. A kezével nyúl, hogy megkapaszkodjon a mellettük emelkedő falon, amikor érzi, hogy néhány kavics kipereg a lába alól, s kibillen az egyensúlyából, a kő azonban, amit megfog, elenged a keze alatt - reflexből kap újabb fogódzóért maga mellett, ahogy a talpa alól kiguruló kövek igazából is magával rántják a súlyát a sziklák között. Egy kiálló gyökérben akadnak meg a talajt vesztett ujjai, de a kifordult lendületet már nem állítja meg vele, csak az esést. Dühödten szisszen fel, ahogy megérzi a bokájába nyilalló fájdalmat, a szabad tenyerét egyből a combjához szorítva, mintha így kívánná mozdulatlanná kényszeríteni a lábát. Ahelyett azonban, hogy lenézne rá, az égre emeli a tekintetét, összeszorítva a fogát, mint aki már pontosan tudja, hogy mekkora a baj.*
992. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-14 20:38:06
Üzenet elküldve: 2024-07-14 20:38:06
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
~Nem, akkor meg mi a fasz bajod van?~ *Pislog a másikra a szava, vagy inkább morgása után, a képet nehezen rakja össze. Bár tényleg jót szórakozott, mégsem érti, hogy mi történik. Talán pedig ez pontosan olyan dolog, amire ha visszagondolna, és összeillesztené az eddig ismert képeket, akkor rájöhetne. Hiszen akkor sem akart aludni, amikor a saját házában volt vele, nemhogy ott, ahol cseppet sem ismerős a talpa alatt a föld. Jelen esetben a háta alatt. Az agytekervények nyikorogva próbálnak beindulni, hogy rájöjjön, hogy mi lehet a probléma tárgya. Addig elég értetlenül néz, de még mindig jobb, mint amikor pár pillanatra beköszöntött a tudat, hogy talán emiatt éri valami kár ott lent a dokkoknál. Amíg a másikon mereng, addig sem kell azon, hogy miért érdekli egyáltalán annyira, hogy amaz majd késik. De nem késik. Mégis úgy indulnak el lefelé, mintha dolguk lenne. Nem bírja ki. Ki szeretné, de nem jön rá a miértekre, s valószínűleg egy újabb megválaszolatlan kérdést tesz csak fel, de nem érdekli. Az első pár lépés után áll meg és fordul a félvér felé.*
- Neked meg mi bajod volt ott fönt?
*Nem kutatja sokáig a tekintetet, mert úgy érzi sietnek valahová. Kezében a kis hajó, nem engedi el, nem tette be a táskájába, de érzi markában. Most úgysem fog kelleni a keze, leugrál ő bármilyen szikláról. Úgy is tesz az első magasabbnál, légiesen, mintha csak alapból így közlekedne. És valójában, ha tehetné így is csinálná mindig. Napjában többször is megjárná ezt a vidéket, hogyha lakhatna ott fent, mert minden jobb annál, mint ami lent várja. Üresség és kosz. Talán a mai nap után egy kis magányérzet. Már csak az sem vonzza, hogy betérjen a tavernába néhány szót váltani valakivel, vagy enni egy jót. Már nem. Pedig milyen hévvel rontott be oda az elején. Hatok teltek csak el, de semmi jó nem származott belőle, így az a csekély kedve arra vonatkozóan, hogy ismeretségekre tegyen szert is elpárolgott. Ha újra vissza is térne hozzá a késztetés, inkább nyúlra menne vadászni. Hátha eltalál majdnem még valakit. De ez a veszély nem fenyeget. És nincs is rá szüksége. A másik minden szoborvonásával és fel-felbukkanó morcosságával is ismerősebb, mint bárki. Minek kerüljön ettől is közelebb valakihez? Ez tiszta. Nem megfejthető, de legalább a maga módján tiszta. Csak tudná hová tartanak azon túl, hogy le. *
//Második szál//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
~Nem, akkor meg mi a fasz bajod van?~ *Pislog a másikra a szava, vagy inkább morgása után, a képet nehezen rakja össze. Bár tényleg jót szórakozott, mégsem érti, hogy mi történik. Talán pedig ez pontosan olyan dolog, amire ha visszagondolna, és összeillesztené az eddig ismert képeket, akkor rájöhetne. Hiszen akkor sem akart aludni, amikor a saját házában volt vele, nemhogy ott, ahol cseppet sem ismerős a talpa alatt a föld. Jelen esetben a háta alatt. Az agytekervények nyikorogva próbálnak beindulni, hogy rájöjjön, hogy mi lehet a probléma tárgya. Addig elég értetlenül néz, de még mindig jobb, mint amikor pár pillanatra beköszöntött a tudat, hogy talán emiatt éri valami kár ott lent a dokkoknál. Amíg a másikon mereng, addig sem kell azon, hogy miért érdekli egyáltalán annyira, hogy amaz majd késik. De nem késik. Mégis úgy indulnak el lefelé, mintha dolguk lenne. Nem bírja ki. Ki szeretné, de nem jön rá a miértekre, s valószínűleg egy újabb megválaszolatlan kérdést tesz csak fel, de nem érdekli. Az első pár lépés után áll meg és fordul a félvér felé.*
- Neked meg mi bajod volt ott fönt?
*Nem kutatja sokáig a tekintetet, mert úgy érzi sietnek valahová. Kezében a kis hajó, nem engedi el, nem tette be a táskájába, de érzi markában. Most úgysem fog kelleni a keze, leugrál ő bármilyen szikláról. Úgy is tesz az első magasabbnál, légiesen, mintha csak alapból így közlekedne. És valójában, ha tehetné így is csinálná mindig. Napjában többször is megjárná ezt a vidéket, hogyha lakhatna ott fent, mert minden jobb annál, mint ami lent várja. Üresség és kosz. Talán a mai nap után egy kis magányérzet. Már csak az sem vonzza, hogy betérjen a tavernába néhány szót váltani valakivel, vagy enni egy jót. Már nem. Pedig milyen hévvel rontott be oda az elején. Hatok teltek csak el, de semmi jó nem származott belőle, így az a csekély kedve arra vonatkozóan, hogy ismeretségekre tegyen szert is elpárolgott. Ha újra vissza is térne hozzá a késztetés, inkább nyúlra menne vadászni. Hátha eltalál majdnem még valakit. De ez a veszély nem fenyeget. És nincs is rá szüksége. A másik minden szoborvonásával és fel-felbukkanó morcosságával is ismerősebb, mint bárki. Minek kerüljön ettől is közelebb valakihez? Ez tiszta. Nem megfejthető, de legalább a maga módján tiszta. Csak tudná hová tartanak azon túl, hogy le. *
991. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-14 19:50:36
Üzenet elküldve: 2024-07-14 19:50:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Az az egyetlen szerencséje, hogy megszokta a hirtelen ébredéseket. Nem telik sok időbe, hogy kapja magát, és folytassa a napját ott, ahol félbeszakadt. A nő köpenye visszakerül a helyére, mint mindennek az elrontója. A bűnbak, amire fújhat, miközben csakhamar a saját lábai is újra a földet érik, és nem egy álomba vesznek bele a többi részével és a tudatával együtt. Hogy lehetett ennyire.. Magába merülve készülődik, az jól látható, hogy valamire, de talán az is egyértelmű lehet, hogy mire. Idefent korlátozott számú dolgot lehet csak tenni, és ha nem ül vissza, akkor minden bizonnyal menni készül. Ez elsőre azonban még benne sem fogalmazódik meg benne ennyire egyértelműen, ahogy az alkarvédői után nyúl, csupán azt érzi, hogy itt nem maradhat. Mint egy szégyenfolt, emlékezteti az ellankadt figyelmére a kő, az hűvös árnyék, a meleg por, a sós szél, a köpeny.. Ezt, ezt nem engedheti meg magának.
Morran csak a kérdésre elsőre, a tegezére kötött dolgait ellenőrizve.*
- Nem..
*Morogja végül szóként is, egy türelmetlen ránccal a szemöldöke között. Egy mozdulattal emeli át a fején a tegezt, rajta a kabátjával és az íjjal. Felpillant közben az őrök felé, ahogy megigazítja a vállán. Mintha rájuk haragudna, de csak futólag időzik rajtuk a tekintete, mielőtt visszaesne a mellkasán összecsatolandó harmadik szíjra. Valójában nekik kellene megköszönnie, hogy most ébren van. Ki tudja, meddig lett volna képes aludni. Meddig nem kelti fel más. Magában sokadik kifejezéssel illeti önmagát, miközben mégis folyamatosan kibújókat keresne a sértett öntudat. Mert miért, mi miatt, ki miatt aludt el egyáltalán.. Egy valódi bűnbakot találhatna a közelben, ha igazán keresné, de messze van attól, hogy a nőt hibáztassa. Mégis, mikor az őrök után a hegyesfülű felé pillant, mintha derű maradékát fedezné fel az arcán. Élesen villan a felismerés - kineveti. Ha nem is ki, de akkor is szórakozik valamin. Ki máson. És milyen igaza van.. Lassulnak a mozdulatai, ahogy a készülődés végéhez ér. Sóhajtva fújja ki a levegőt, elengedve vele a bosszúsága egy jó részét.
Ril a csónakjáért nyúl, ő a tengert veszi el alóla, a zsebébe tolva a gyűrött papírt. Legfeljebb csak viharosabb lesz tőle a vize. Szótlanul szegődik a másik nyomába, ahogy az elindul visszafele. Hátranézéssel ő sem vesződik, nem olyan alkat, hogy ebből bármi plusz érzése származna, s nincs is olyan kedvében. Nem szól. Az arcán állandósul újra a szokásos kifejezéstelensége. Ha haragszik is magára, kifele már nem látszik, ahogyan az elféhez igazítva a lépteit követi őt lefele. A gondolatai közé egyelőre az sem fér be, hogy felismerje, hova is mennek vissza, és mi dolga lesz még ott. Amíg innen el, ahol ilyen alattomosan vesztett olyan csatát a testével szemben, amit nem is tudott, hogy vív, addig szinte mindegy, hova; most talán akár vakon is követné a másikat, vigye akárhova. Ha haragudni nem tud rá..*
//Második szál//
*Az az egyetlen szerencséje, hogy megszokta a hirtelen ébredéseket. Nem telik sok időbe, hogy kapja magát, és folytassa a napját ott, ahol félbeszakadt. A nő köpenye visszakerül a helyére, mint mindennek az elrontója. A bűnbak, amire fújhat, miközben csakhamar a saját lábai is újra a földet érik, és nem egy álomba vesznek bele a többi részével és a tudatával együtt. Hogy lehetett ennyire.. Magába merülve készülődik, az jól látható, hogy valamire, de talán az is egyértelmű lehet, hogy mire. Idefent korlátozott számú dolgot lehet csak tenni, és ha nem ül vissza, akkor minden bizonnyal menni készül. Ez elsőre azonban még benne sem fogalmazódik meg benne ennyire egyértelműen, ahogy az alkarvédői után nyúl, csupán azt érzi, hogy itt nem maradhat. Mint egy szégyenfolt, emlékezteti az ellankadt figyelmére a kő, az hűvös árnyék, a meleg por, a sós szél, a köpeny.. Ezt, ezt nem engedheti meg magának.
Morran csak a kérdésre elsőre, a tegezére kötött dolgait ellenőrizve.*
- Nem..
*Morogja végül szóként is, egy türelmetlen ránccal a szemöldöke között. Egy mozdulattal emeli át a fején a tegezt, rajta a kabátjával és az íjjal. Felpillant közben az őrök felé, ahogy megigazítja a vállán. Mintha rájuk haragudna, de csak futólag időzik rajtuk a tekintete, mielőtt visszaesne a mellkasán összecsatolandó harmadik szíjra. Valójában nekik kellene megköszönnie, hogy most ébren van. Ki tudja, meddig lett volna képes aludni. Meddig nem kelti fel más. Magában sokadik kifejezéssel illeti önmagát, miközben mégis folyamatosan kibújókat keresne a sértett öntudat. Mert miért, mi miatt, ki miatt aludt el egyáltalán.. Egy valódi bűnbakot találhatna a közelben, ha igazán keresné, de messze van attól, hogy a nőt hibáztassa. Mégis, mikor az őrök után a hegyesfülű felé pillant, mintha derű maradékát fedezné fel az arcán. Élesen villan a felismerés - kineveti. Ha nem is ki, de akkor is szórakozik valamin. Ki máson. És milyen igaza van.. Lassulnak a mozdulatai, ahogy a készülődés végéhez ér. Sóhajtva fújja ki a levegőt, elengedve vele a bosszúsága egy jó részét.
Ril a csónakjáért nyúl, ő a tengert veszi el alóla, a zsebébe tolva a gyűrött papírt. Legfeljebb csak viharosabb lesz tőle a vize. Szótlanul szegődik a másik nyomába, ahogy az elindul visszafele. Hátranézéssel ő sem vesződik, nem olyan alkat, hogy ebből bármi plusz érzése származna, s nincs is olyan kedvében. Nem szól. Az arcán állandósul újra a szokásos kifejezéstelensége. Ha haragszik is magára, kifele már nem látszik, ahogyan az elféhez igazítva a lépteit követi őt lefele. A gondolatai közé egyelőre az sem fér be, hogy felismerje, hova is mennek vissza, és mi dolga lesz még ott. Amíg innen el, ahol ilyen alattomosan vesztett olyan csatát a testével szemben, amit nem is tudott, hogy vív, addig szinte mindegy, hova; most talán akár vakon is követné a másikat, vigye akárhova. Ha haragudni nem tud rá..*
990. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-14 17:39:44
Üzenet elküldve: 2024-07-14 17:39:44
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Próbálja befogadni a látványt, hogy mi zajlik körülöttük. Bár neki nincsen miből igazán magához térnie, egészen rossz szájízzel fogadja a tényt, hogy véget kell vetni az ejtőzésnek. Talán nem is kéne, hiszen nem a közvetlen közelükben telepedtek le az idegenek, mégis megzavarta annyira, hogy mocorogni támadjon kedve. A meleg égeti a bőrét, ahogy kisétál a napfényre és kissé hunyorogva tekint körbe, míg a másik is rendezkedni kezd. Végül rajta állapodik meg fürkésző tekintete. Bár annak mozdulatai ugyanolyanok, mint máskor, vonásai mégis változásnak indulnak. Lépne még tovább előre, de inkább mégsem teszi. Nézi, ahogyan komor ábrázattal rendezi a köpenye sorsát, amit elég lett volna, ha belenyom a kezébe. Ahogyan az alkarvédőit mozdítja vissza a helyére. Ebben a pillanatban el is önthetné őt a rosszkedv, hogy most néhány kellemetlen pillanata van a másiknak, de az ő fejében semmi más nem játszódik le, mint a kijelentett szavak utáni teljesen ellentétes viselkedés. Elaludt, most már biztos benne. Rá kell harapnia az ajkára, hogy ne nevesse el magát, saját testén próbál úrrá lenni, több kevesebb sikerrel. Azt pontosan tudja, hogy nem a kellemesebbik fajta nézésével, vagy szavaival illetné őt a másik, ha kiszúrná, hogy rendkívül jót mulat annak bosszankodásán. Így sem teljesen tudja takarni. Inkább megfordulna, hogy nézze még kicsit a tenger felszínének csillámlóan törött tükrét, de mozdulata félbeszakad, mikor amaz végül megszólal.*
- Lefelé gyorsabb... el vagy késve?
*Méri végig, de már csak szeme csillogása árulkodhat a kedvéről. Azért azt nem szeretné, hogy pont a kikötői alakoknál szerezzen rossz pontot, ha nem érne oda időben. Bár a legjobb mégis az lenne, ha egyáltalán soha nem menne oda. A lélektükrök újra csak arany szemekké válnak, hirtelen kiveszett belőle a fény. Miért utálja ennyire a gondolatot?
Most már közelebb sétál és magára tekeri a gondosan összehajtogatott anyagot. Tekintete eltéved a kis hajtogatott hajó irányába, ami lecsúszva vizéről hever a földön, a szél átköltöztette, amíg pihentek. Leguggol, majd érte nyúl, hogy felvegye, szemetet egyébként sem hagyna itt, de ez amúgy sem nevezhető annak. Kedves pár percet okozott neki. Azt sem tudja, hogy oda nyújtsa-e a másiknak jelen állapotában. Inkább csak tartja a kezében, majd megvárja, míg teljesen összeszedi magát Kyr. Ha nem dönt máshogy, akkor elindul vissza abba az irányba, ahonnan érkeztek, s ugyanúgy nem teszi meg, hogy hátrafordul egy utolsó pillantásért. Bár sokkal több az esélye, hogy hamarabb látja ezt a helyet, mint a félelfet, vagy annak házát. A sziklás útra letérve nehezedik rá a felismerés, hogy valami megint véget ér. Se festéke, se idill nincs tovább. Előre érzi a rothadó bűzt, ami lent fogja őket érni, pedig még el sem igazán indultak. *
//Második szál//
*Próbálja befogadni a látványt, hogy mi zajlik körülöttük. Bár neki nincsen miből igazán magához térnie, egészen rossz szájízzel fogadja a tényt, hogy véget kell vetni az ejtőzésnek. Talán nem is kéne, hiszen nem a közvetlen közelükben telepedtek le az idegenek, mégis megzavarta annyira, hogy mocorogni támadjon kedve. A meleg égeti a bőrét, ahogy kisétál a napfényre és kissé hunyorogva tekint körbe, míg a másik is rendezkedni kezd. Végül rajta állapodik meg fürkésző tekintete. Bár annak mozdulatai ugyanolyanok, mint máskor, vonásai mégis változásnak indulnak. Lépne még tovább előre, de inkább mégsem teszi. Nézi, ahogyan komor ábrázattal rendezi a köpenye sorsát, amit elég lett volna, ha belenyom a kezébe. Ahogyan az alkarvédőit mozdítja vissza a helyére. Ebben a pillanatban el is önthetné őt a rosszkedv, hogy most néhány kellemetlen pillanata van a másiknak, de az ő fejében semmi más nem játszódik le, mint a kijelentett szavak utáni teljesen ellentétes viselkedés. Elaludt, most már biztos benne. Rá kell harapnia az ajkára, hogy ne nevesse el magát, saját testén próbál úrrá lenni, több kevesebb sikerrel. Azt pontosan tudja, hogy nem a kellemesebbik fajta nézésével, vagy szavaival illetné őt a másik, ha kiszúrná, hogy rendkívül jót mulat annak bosszankodásán. Így sem teljesen tudja takarni. Inkább megfordulna, hogy nézze még kicsit a tenger felszínének csillámlóan törött tükrét, de mozdulata félbeszakad, mikor amaz végül megszólal.*
- Lefelé gyorsabb... el vagy késve?
*Méri végig, de már csak szeme csillogása árulkodhat a kedvéről. Azért azt nem szeretné, hogy pont a kikötői alakoknál szerezzen rossz pontot, ha nem érne oda időben. Bár a legjobb mégis az lenne, ha egyáltalán soha nem menne oda. A lélektükrök újra csak arany szemekké válnak, hirtelen kiveszett belőle a fény. Miért utálja ennyire a gondolatot?
Most már közelebb sétál és magára tekeri a gondosan összehajtogatott anyagot. Tekintete eltéved a kis hajtogatott hajó irányába, ami lecsúszva vizéről hever a földön, a szél átköltöztette, amíg pihentek. Leguggol, majd érte nyúl, hogy felvegye, szemetet egyébként sem hagyna itt, de ez amúgy sem nevezhető annak. Kedves pár percet okozott neki. Azt sem tudja, hogy oda nyújtsa-e a másiknak jelen állapotában. Inkább csak tartja a kezében, majd megvárja, míg teljesen összeszedi magát Kyr. Ha nem dönt máshogy, akkor elindul vissza abba az irányba, ahonnan érkeztek, s ugyanúgy nem teszi meg, hogy hátrafordul egy utolsó pillantásért. Bár sokkal több az esélye, hogy hamarabb látja ezt a helyet, mint a félelfet, vagy annak házát. A sziklás útra letérve nehezedik rá a felismerés, hogy valami megint véget ér. Se festéke, se idill nincs tovább. Előre érzi a rothadó bűzt, ami lent fogja őket érni, pedig még el sem igazán indultak. *
989. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-14 11:46:38
Üzenet elküldve: 2024-07-14 11:46:38
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A füle csak annyira áll az őt felriasztó beszélgetésre, hogy megértse, az távolodik tőlük, s nem rejt magában veszélyt. Ha fizikailag látja is a szeme, hogy őrök voltak azok, az első álmából megébredt elme nem foglalkozik vele. Ha fenyegetés lenne, igen, de így megszűri a hirtelen-sok információ közül azt, ami fontos, amit egyszerre befogad maga körül. A légzése lemaradva próbálja utolérni a testét, ami másodpercek alatt válik menetkésszé, miután világossá válik számára, hogy elaludt. Szaporábban ver a szíve az első mozdulatokat követően, hogy pótolja az oxigént, amire szüksége van, s elkel egy kis idő, amíg megnyugszik a légzése, ha nem is kapkodja úgy a levegőt, mint akit felriasztott valami.
A nő szavai közben már újra csak a vizet nézi, a hullámokat, amik mintha nőttek volna a reggeli apály után. Kevésbé tűnnek puhának innen fentről, többször villan az átbukó fehér tajték köztük. Ebédtáj már elmúlt, ezek szerint. Kora délután. Akkor alhatott, néhány órát..? Bosszúsan vonja össze a szemöldökét. Magára mérges. Mert bár ez nem a kikötő, mégsem szokása csak így elaludni. Nincs veszélyben, és nincs is egyedül, de ez utóbbi valójában a zavarba ejtő része az egyenletnek. Morog valamit maga elé válasz gyanánt, miközben behúzza a lábát a napról, s visszafordul, hátranyúlva a másik köpenyéért. Kellett annak is olyan kényelmesnek lennie.. Felguggolva emeli el a párnaként használt anyagot a kőről, amin feküdt. Feláll vele, néhány lépést téve a sziklás perem másik széle felé, hogy kirázza belőle a port. Haragszik magára, de mégsem mások a mozdulatai, mint bármikor, ahogyan módszeren nekiáll összehajtani a köpenyt, mint odahaza a saját pokrócát. Bár élt erre nem simít, mert nem szabályos forma, mégis rendezetten helyezi vissza azt a nő helyére, ahol addig ült, egy tisztábbnak tűnő kőre.
Újabbat mordulna csupán a hosszúéletű felé, amikor az visszalép néhányat a szirttől, de csendben marad inkább. Ez a maga butasága volt, nem másé. Nem enged az arca a rosszkedvéből, ahogyan az alkarvédőit igazítja. Nem ül már le. Még érzi magán az alvás és a hirtelen ébredés utóhatásait, de itt fent nincs víz, hogy kúrálja őket. Nem figyel közben a másik arcára, lehajtott fejjel húzza vissza a helyére az elmozdult bőrt. A tekintete lesz csupán borúsabb, ahogy a karjába kezd lassan újra vér jutni, s hangyák ezreit érzi a bőrébe marni. Szólni nem szól azonban semmit, csendben lép inkább a tegezéhez, elfordulva, hogy megnézze bennük a vesszőket.*
- Azt hiszem jobb lesz lassan indulni.
*Szólal meg közben szárazon. Nincsen elkésve, nem valószínű, de dühös magára, s nem tud tovább egy helyben ülni. Ha nincs víz, legalább a teste mozogjon. A tegezére csatolt kabátjának és az íj szíjainak szorosságát ellenőrzi még egyszer, mielőtt a vállára emelné az egészet.*
//Második szál//
*A füle csak annyira áll az őt felriasztó beszélgetésre, hogy megértse, az távolodik tőlük, s nem rejt magában veszélyt. Ha fizikailag látja is a szeme, hogy őrök voltak azok, az első álmából megébredt elme nem foglalkozik vele. Ha fenyegetés lenne, igen, de így megszűri a hirtelen-sok információ közül azt, ami fontos, amit egyszerre befogad maga körül. A légzése lemaradva próbálja utolérni a testét, ami másodpercek alatt válik menetkésszé, miután világossá válik számára, hogy elaludt. Szaporábban ver a szíve az első mozdulatokat követően, hogy pótolja az oxigént, amire szüksége van, s elkel egy kis idő, amíg megnyugszik a légzése, ha nem is kapkodja úgy a levegőt, mint akit felriasztott valami.
A nő szavai közben már újra csak a vizet nézi, a hullámokat, amik mintha nőttek volna a reggeli apály után. Kevésbé tűnnek puhának innen fentről, többször villan az átbukó fehér tajték köztük. Ebédtáj már elmúlt, ezek szerint. Kora délután. Akkor alhatott, néhány órát..? Bosszúsan vonja össze a szemöldökét. Magára mérges. Mert bár ez nem a kikötő, mégsem szokása csak így elaludni. Nincs veszélyben, és nincs is egyedül, de ez utóbbi valójában a zavarba ejtő része az egyenletnek. Morog valamit maga elé válasz gyanánt, miközben behúzza a lábát a napról, s visszafordul, hátranyúlva a másik köpenyéért. Kellett annak is olyan kényelmesnek lennie.. Felguggolva emeli el a párnaként használt anyagot a kőről, amin feküdt. Feláll vele, néhány lépést téve a sziklás perem másik széle felé, hogy kirázza belőle a port. Haragszik magára, de mégsem mások a mozdulatai, mint bármikor, ahogyan módszeren nekiáll összehajtani a köpenyt, mint odahaza a saját pokrócát. Bár élt erre nem simít, mert nem szabályos forma, mégis rendezetten helyezi vissza azt a nő helyére, ahol addig ült, egy tisztábbnak tűnő kőre.
Újabbat mordulna csupán a hosszúéletű felé, amikor az visszalép néhányat a szirttől, de csendben marad inkább. Ez a maga butasága volt, nem másé. Nem enged az arca a rosszkedvéből, ahogyan az alkarvédőit igazítja. Nem ül már le. Még érzi magán az alvás és a hirtelen ébredés utóhatásait, de itt fent nincs víz, hogy kúrálja őket. Nem figyel közben a másik arcára, lehajtott fejjel húzza vissza a helyére az elmozdult bőrt. A tekintete lesz csupán borúsabb, ahogy a karjába kezd lassan újra vér jutni, s hangyák ezreit érzi a bőrébe marni. Szólni nem szól azonban semmit, csendben lép inkább a tegezéhez, elfordulva, hogy megnézze bennük a vesszőket.*
- Azt hiszem jobb lesz lassan indulni.
*Szólal meg közben szárazon. Nincsen elkésve, nem valószínű, de dühös magára, s nem tud tovább egy helyben ülni. Ha nincs víz, legalább a teste mozogjon. A tegezére csatolt kabátjának és az íj szíjainak szorosságát ellenőrzi még egyszer, mielőtt a vállára emelné az egészet.*
988. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-14 08:16:38
Üzenet elküldve: 2024-07-14 08:16:38
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem ahhoz kell igazán idő, hogy magához térjen, inkább, ahhoz, hogy visszaszerezze a valóságot. Hátrahagyni azt, ami csak ideig-óráig olyan békés, amibe nem zavar be más, ahol nem kell olyan neszekkel foglalkoznia, ami nem való most köré. Tudja jól, hogy nem szerződött le vele a sors, hogy sokáig hagyja teljes elcsendesedésben, amibe csak a félvér nem tud belerondítani jelenleg, ahol csak őt viseli el, még akkor is, ha magát sem tudja mindig. Furcsa érzés, hogy a mögöttük kialakuló zaj mennyire nincs kedvére, a másikra pedig csak pislog, hogy hogyan is tört be úgy, hogy nem kell mellette résen lennie. Nem válaszol azonnal, az égre tekint, majd a fények változására a végtelen tengeren, aztán lustán fordul a távolodó beszélgetés hangjának irányába. Két őr a torony árnyékában, de az ő képük valahogy oda való, nélkülük nincs ez a hely sem. Nem is feltűnőek. A távolodó hátak látványa nem kellene ide, de egy nagy levegővétellel elsodorja magától a rosszallást, hiszen nem az övék mindez, nem sajátíthat ki egyetlen teret sem. Még ha időnként ezt kívánja is. *
- Azt hiszem, az ebédtájt visszatérünk dolgot már elfelejthetjük.
*Előre dől, úgy ültében, kinyújtóztatva kicsit a már megkövült izmait, majd kibogozva törökülésből lábait, abba is megpróbál némi életet csalni.*
- De még csak kora délután lehet. *Állapítja meg a nyilvánvalót, hiszen a nap még jócskán az ég tetején van, nem sürgető, hogy rájuk szürkülne minden, de azt nem árulta el a másik, hogy mikor kell visszamenniük, így nem is fogja magát rosszul érezni, ha esetlegesen lekésnek valamit. Feláll végül, de nem indulásra kész, azt meghagyja Kyr-nek, végtére is egyszer már mondta neki, hogy szóljon, ha idő van. Közel lép a szirthez, ami itt sokkal sziklásabb, mint ahol először állapodott meg, ahol úgy érzi lebeg. Csak egy hosszú pillantást vet még a tájra, miközben tagjai visszanyerik a szokott érzetet. Most szíve szerint lemászna itt, hogy ne tűnjön magának sem olyan lustának, de hamar elillan a képzet. Lesz még erre alkalom. *
- Könnyű elfelejteni, hogy ide mások is feljárnak.
*Mondja, miközben visszafordulva tesz pár lépést a félvér felé. Vonásaiból elmúlt a rosszallás, csak fürkészi a másikat, hogy amaz hogy van a nem tervezett alvás után. Talán elvigyorodna, hisz utolsó szavai közt szerepelt, hogy a kikötőben nem alszik... végül is, ez nem az. Más világ.*
//Második szál//
*Nem ahhoz kell igazán idő, hogy magához térjen, inkább, ahhoz, hogy visszaszerezze a valóságot. Hátrahagyni azt, ami csak ideig-óráig olyan békés, amibe nem zavar be más, ahol nem kell olyan neszekkel foglalkoznia, ami nem való most köré. Tudja jól, hogy nem szerződött le vele a sors, hogy sokáig hagyja teljes elcsendesedésben, amibe csak a félvér nem tud belerondítani jelenleg, ahol csak őt viseli el, még akkor is, ha magát sem tudja mindig. Furcsa érzés, hogy a mögöttük kialakuló zaj mennyire nincs kedvére, a másikra pedig csak pislog, hogy hogyan is tört be úgy, hogy nem kell mellette résen lennie. Nem válaszol azonnal, az égre tekint, majd a fények változására a végtelen tengeren, aztán lustán fordul a távolodó beszélgetés hangjának irányába. Két őr a torony árnyékában, de az ő képük valahogy oda való, nélkülük nincs ez a hely sem. Nem is feltűnőek. A távolodó hátak látványa nem kellene ide, de egy nagy levegővétellel elsodorja magától a rosszallást, hiszen nem az övék mindez, nem sajátíthat ki egyetlen teret sem. Még ha időnként ezt kívánja is. *
- Azt hiszem, az ebédtájt visszatérünk dolgot már elfelejthetjük.
*Előre dől, úgy ültében, kinyújtóztatva kicsit a már megkövült izmait, majd kibogozva törökülésből lábait, abba is megpróbál némi életet csalni.*
- De még csak kora délután lehet. *Állapítja meg a nyilvánvalót, hiszen a nap még jócskán az ég tetején van, nem sürgető, hogy rájuk szürkülne minden, de azt nem árulta el a másik, hogy mikor kell visszamenniük, így nem is fogja magát rosszul érezni, ha esetlegesen lekésnek valamit. Feláll végül, de nem indulásra kész, azt meghagyja Kyr-nek, végtére is egyszer már mondta neki, hogy szóljon, ha idő van. Közel lép a szirthez, ami itt sokkal sziklásabb, mint ahol először állapodott meg, ahol úgy érzi lebeg. Csak egy hosszú pillantást vet még a tájra, miközben tagjai visszanyerik a szokott érzetet. Most szíve szerint lemászna itt, hogy ne tűnjön magának sem olyan lustának, de hamar elillan a képzet. Lesz még erre alkalom. *
- Könnyű elfelejteni, hogy ide mások is feljárnak.
*Mondja, miközben visszafordulva tesz pár lépést a félvér felé. Vonásaiból elmúlt a rosszallás, csak fürkészi a másikat, hogy amaz hogy van a nem tervezett alvás után. Talán elvigyorodna, hisz utolsó szavai közt szerepelt, hogy a kikötőben nem alszik... végül is, ez nem az. Más világ.*
987. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-13 20:32:45
Üzenet elküldve: 2024-07-13 20:32:45
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Ez nem az a kimerült fáradtság, ami lassan a gondolataira telepszik, ami ellen a múltkor viaskodott. Ez egy alattomosabb fajta. Ami nem érezteti magát, csak ha már túl késő. A szelet hallgatja továbbra is a levelek között, de fel már nem néz a nő finom mozdulataira. A köszönetre ha a másiknak nem is volt szüksége, neki igen. Arra, hogy kimondja. Mert nem szokta ő sem, hogy törődjenek vele. A kényelmével. Ha legutóbb mégoly idegesítőnek is érezte elsőre, mivel nem a rossz szándék szülte a nő részéről, ezért nem haragudhatott rá érte. Nem jogosan. Az érzésért haragudott, amit kiváltott vele. Amit kivált most is azzal, hogy a köpenyét adja, de ezúttal nem olyan hevesen, hogy ne tudná elfogadni tőle. Talán az együtt töltött idő tette. Hogy lehet, megszokta. A furcsa ismerős érzés ellen már a múltkor is csak az agya ágált. Mostanra az is halkult. A racionális, másik idegenségére figyelmeztető gondolatok. Sosem szabadulhat meg tőlük teljesen, de a hosszúéletű társaságában mégis mintha csitulni látszana a bizalmatlansága. S h a nem is alszik el mellette, a köpenyén fekve, úgy feledkezik bele a világba maga körül, hogy se nem látja, se nem hallja egy idő után, és megmondani sem tudná, mi történt, miközben becsukta a szemét. Mert annak érződik – egyetlen pillantásnak, amit kihagyott.
Kék. A feje felett az ég, amire visszatekint. A lába még a napon, a feljebb vonult árnyék alatt már a combját éri a melege. Mintha csak a föld alól, kilométerek mélyéről húzták volna vissza pislog maga fölé. A tagjaiban érzi a súlyt, ami a gondolait is visszahúzná. Hall valami nevetést a közelben.. Elaludt. A felismerés bírja hirtelen mozgásra az ismeretlen hangok hallatán: felül a helyén, a beszélgetés irányába fordítva a fejét, mintha csak az erdőben lesne arra, ami felzavarta az álmából. Zsibbad a karja, nem is érzi. Egy darabig kutatja a hangok forrását, amíg csak nem lehet biztos benne, hogy nem fenyegetést takarnak, mielőtt a tenger felé fordítani a tekintetét, a vízre vetülő fényekből próbálva megérteni, hogy mennyi idő telhetett el. Lehet ez néhány perc néhány óra is. Csak eztán fordul a tekintete a nő felé, egy darabig mintha megérteni próbálna valamit abból, amit lát.*
- Mennyi az idő?
*Kérdezi végül, az álom maradékával a szavai közt, ami érdessé teszi a hangját is. Visszafordul a víz felé, az ég felé, ami segíthet visszaágyazni magát a valóságba, ami olyan váratlanul lett idegen körülötte. De amíg a szeme fogodzó után kutat, a füle továbbra is a hátulról jövő hangokon függ, ha azok közelednének.*
//Második szál//
*Ez nem az a kimerült fáradtság, ami lassan a gondolataira telepszik, ami ellen a múltkor viaskodott. Ez egy alattomosabb fajta. Ami nem érezteti magát, csak ha már túl késő. A szelet hallgatja továbbra is a levelek között, de fel már nem néz a nő finom mozdulataira. A köszönetre ha a másiknak nem is volt szüksége, neki igen. Arra, hogy kimondja. Mert nem szokta ő sem, hogy törődjenek vele. A kényelmével. Ha legutóbb mégoly idegesítőnek is érezte elsőre, mivel nem a rossz szándék szülte a nő részéről, ezért nem haragudhatott rá érte. Nem jogosan. Az érzésért haragudott, amit kiváltott vele. Amit kivált most is azzal, hogy a köpenyét adja, de ezúttal nem olyan hevesen, hogy ne tudná elfogadni tőle. Talán az együtt töltött idő tette. Hogy lehet, megszokta. A furcsa ismerős érzés ellen már a múltkor is csak az agya ágált. Mostanra az is halkult. A racionális, másik idegenségére figyelmeztető gondolatok. Sosem szabadulhat meg tőlük teljesen, de a hosszúéletű társaságában mégis mintha csitulni látszana a bizalmatlansága. S h a nem is alszik el mellette, a köpenyén fekve, úgy feledkezik bele a világba maga körül, hogy se nem látja, se nem hallja egy idő után, és megmondani sem tudná, mi történt, miközben becsukta a szemét. Mert annak érződik – egyetlen pillantásnak, amit kihagyott.
Kék. A feje felett az ég, amire visszatekint. A lába még a napon, a feljebb vonult árnyék alatt már a combját éri a melege. Mintha csak a föld alól, kilométerek mélyéről húzták volna vissza pislog maga fölé. A tagjaiban érzi a súlyt, ami a gondolait is visszahúzná. Hall valami nevetést a közelben.. Elaludt. A felismerés bírja hirtelen mozgásra az ismeretlen hangok hallatán: felül a helyén, a beszélgetés irányába fordítva a fejét, mintha csak az erdőben lesne arra, ami felzavarta az álmából. Zsibbad a karja, nem is érzi. Egy darabig kutatja a hangok forrását, amíg csak nem lehet biztos benne, hogy nem fenyegetést takarnak, mielőtt a tenger felé fordítani a tekintetét, a vízre vetülő fényekből próbálva megérteni, hogy mennyi idő telhetett el. Lehet ez néhány perc néhány óra is. Csak eztán fordul a tekintete a nő felé, egy darabig mintha megérteni próbálna valamit abból, amit lát.*
- Mennyi az idő?
*Kérdezi végül, az álom maradékával a szavai közt, ami érdessé teszi a hangját is. Visszafordul a víz felé, az ég felé, ami segíthet visszaágyazni magát a valóságba, ami olyan váratlanul lett idegen körülötte. De amíg a szeme fogodzó után kutat, a füle továbbra is a hátulról jövő hangokon függ, ha azok közelednének.*
986. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-13 19:16:33
Üzenet elküldve: 2024-07-13 19:16:33
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Általában emlékszik mindenre, ami körötte történik. Nem is szereti, ha nem törődhet a részletekkel, ha nem tud mindent pontosan, ráadásul úgy, ahogyan az elhangzott. Mindig résen kellett lennie, saját szavaira még jobban ügyelve, mint másokéra. Talán, ha nem vette volna el tőle valami nem ismert hatalom az emlékei bizonyos részeit, nem vigyázna rájuk annyira. De cseppet sincs ez másképpen a félvérrel kapcsolatban sem. Amennyit viaskodtak az ágy miatt, annak minden részlete ott van benne, de itt nem a párna a lényeg, hanem, hogy a kő ne vágja a másikat. Az a kényelem, amit akkor is ki akart harcolni neki. Teljesen mindegy, hogy miért, úgysem megfejthető.
Ő maga most jól van. Tényleg nincs szüksége másra jelen helyzetben és bár nem láthat bele Kyr fejébe, rajta is ugyanez honol, még ha vonásai sokszor olyan kőbe metszettek is. Nem vár köszönetet, nem is tudja, hogy miért kéne kapnia. Nem tett semmit. De a másik nézésére biccent egyet, egy mosollyal együtt, bár a szót, hogy "szívesen" nem teszi mellé. Csak egy pár pillanatig nézi, ahogy maga mögé hajtogatja az anyagot. Ahogy elhelyezkedik, majd a szemei a következő pillantásakor már lecsukódtak. A felfelé ívelő görbe ott maradt ajkán, ahogy néha odafigyel. Nem tudja, hogy alszik-e, de nem zavarja meg benne, még a nézésével sem inkább. Felül, majd elveszi a kulacsot és ő is iszik belőle pár kis korty vizet. Jól esik, ahogy hűvös utat tör benne. Mozdulatai lágyak, cseppet sem zavaróak. Egybeolvad a szellővel, ami állandósult körülöttük, s kissé tompítja a meleget, ami egyre fokozódik. Újra törökülésbe rendezi a lábait, s csak beleengedi magát az egész idillbe, amiben itt tud létezni. Abban megegyezhetnének, hogy most tényleg nincs ami hiányozzon.
Fogalma sincs mennyi idő telik el, s ha a félvér nem moccant, akkor ő is teljesen belemerül a saját és a torony világába. A nap haladt az égen végül jócskán. Nem aludt el, de az a fajta meditatív állapot hatotta át, amit ritkán ér el, pedig szüksége lenne elméjének erre többször is. Az idő nagy részében nyugodt és kevés dolog zaklatja fel, de mindig jótékony hatással van rá a magába ereszkedés. Nem ébred rá a másodperc töredéke alatt, hogy mi vonta ki ebből az állapotból, de hamar ráeszmél, hogy hangokat hall és már nincsenek egyedül. Hangos diskurálást tör meg a nevetés, valahol mögöttük. Nem mondhatni jellemzőnek, hogy társasága akad itt fent, de mégsem lehet az övék az egész, bármily jó is lenne. Egy lemondó sóhaj szökik ki ajkán, majd a félvérre tekint, hogy ő éppen mit csinál. Annyira magába feledkezett, hogy úgy lehet amaz már régen nyitott szemmel kémleli a világot. *
//Második szál//
*Általában emlékszik mindenre, ami körötte történik. Nem is szereti, ha nem törődhet a részletekkel, ha nem tud mindent pontosan, ráadásul úgy, ahogyan az elhangzott. Mindig résen kellett lennie, saját szavaira még jobban ügyelve, mint másokéra. Talán, ha nem vette volna el tőle valami nem ismert hatalom az emlékei bizonyos részeit, nem vigyázna rájuk annyira. De cseppet sincs ez másképpen a félvérrel kapcsolatban sem. Amennyit viaskodtak az ágy miatt, annak minden részlete ott van benne, de itt nem a párna a lényeg, hanem, hogy a kő ne vágja a másikat. Az a kényelem, amit akkor is ki akart harcolni neki. Teljesen mindegy, hogy miért, úgysem megfejthető.
Ő maga most jól van. Tényleg nincs szüksége másra jelen helyzetben és bár nem láthat bele Kyr fejébe, rajta is ugyanez honol, még ha vonásai sokszor olyan kőbe metszettek is. Nem vár köszönetet, nem is tudja, hogy miért kéne kapnia. Nem tett semmit. De a másik nézésére biccent egyet, egy mosollyal együtt, bár a szót, hogy "szívesen" nem teszi mellé. Csak egy pár pillanatig nézi, ahogy maga mögé hajtogatja az anyagot. Ahogy elhelyezkedik, majd a szemei a következő pillantásakor már lecsukódtak. A felfelé ívelő görbe ott maradt ajkán, ahogy néha odafigyel. Nem tudja, hogy alszik-e, de nem zavarja meg benne, még a nézésével sem inkább. Felül, majd elveszi a kulacsot és ő is iszik belőle pár kis korty vizet. Jól esik, ahogy hűvös utat tör benne. Mozdulatai lágyak, cseppet sem zavaróak. Egybeolvad a szellővel, ami állandósult körülöttük, s kissé tompítja a meleget, ami egyre fokozódik. Újra törökülésbe rendezi a lábait, s csak beleengedi magát az egész idillbe, amiben itt tud létezni. Abban megegyezhetnének, hogy most tényleg nincs ami hiányozzon.
Fogalma sincs mennyi idő telik el, s ha a félvér nem moccant, akkor ő is teljesen belemerül a saját és a torony világába. A nap haladt az égen végül jócskán. Nem aludt el, de az a fajta meditatív állapot hatotta át, amit ritkán ér el, pedig szüksége lenne elméjének erre többször is. Az idő nagy részében nyugodt és kevés dolog zaklatja fel, de mindig jótékony hatással van rá a magába ereszkedés. Nem ébred rá a másodperc töredéke alatt, hogy mi vonta ki ebből az állapotból, de hamar ráeszmél, hogy hangokat hall és már nincsenek egyedül. Hangos diskurálást tör meg a nevetés, valahol mögöttük. Nem mondhatni jellemzőnek, hogy társasága akad itt fent, de mégsem lehet az övék az egész, bármily jó is lenne. Egy lemondó sóhaj szökik ki ajkán, majd a félvérre tekint, hogy ő éppen mit csinál. Annyira magába feledkezett, hogy úgy lehet amaz már régen nyitott szemmel kémleli a világot. *
985. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-13 17:58:42
Üzenet elküldve: 2024-07-13 17:58:42
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A saját, földre ereszkedő nyugalmát teljesnek érzi, ha kívülről nem is tűnik annak. Hosszútávon biztosan nem is lesz az, de hosszútávval nem is számol. Fogalma sincs ugyan, mennyire járhat az idő. A hosszúéletű társaságában a legutóbb is elvesztette a józan időérzékét. A tengert innen csak épp úgy látja, ha a tarkójára font kezeivel megdönti a fejét, de nem bánja. Semmit nem bán, s semmit nem hiányol jelenleg. Ezért is lepi meg a semmiből felé nyújtott köpenyt. Felnéz rá, összevonva a szemöldökét, amíg megérti, hogy mire gondolhat vele az elf. „Tudod, hogy nem alszom párnával”, mondaná, de mégsem teszi. Csak egy röpke pillanatig ül a tétova árny a szemében, mielőtt kinyúlna, hogy elvegye a köpenyt, bár nem kérte. A saját kabátja is ott van a tegezén, ha igazán szüksége lett volna rá. Azt nem is félti, a másikét viszont akaratlanul is óvatosabban hajtja a kő szélére; félig ül csak fel, hogy legyen helye megigazítani az anyagot a háta mögött, mielőtt visszadőlne rá, ugyanúgy a tarkója alá kulcsolva a kezeit. Messze túl kényelmes, hogy hosszútávval számoljon..*
- Köszönöm *Mormolja mégis halkan.* - A pogácsát is. *Teszi hozzá, felpillantva a földről oldalra, a másik felé.
Az elfekvés, az étel, s a meleg sosem jó kombináció. Előrefordulva hunyja be a szemét. Bár nem mondhatná, hogy olyan fáradt lenne, mint a múltkor volt, de már nem titok, hogy nem szokott a kikötőben aludni. Ha dolga van, akkor a szántókról jön, és oda is tér vissza egy huzamban, nem szokta megtörni ezeket az utakat alvással. Egyedül otthon érzi magát biztonságban, vagy az erdő mélyén. A kikötőben nem, fogadókban, még a városiakban sem. A pénzt sem szívesen költené ilyesmire.
A tengeri levegőben remegő leveleket figyeli a feje fölött. A lent morajló hullámokon kívül csend van, alig töri meg szél a mozdulatlanságot. Itt másképpen fúj, mint a szántókon. Mások a fák, másként hangzik a szél a fenyők fölött, mint a tölgyesekben. Nem tudná megfogalmazni. Talán nem is kell. Aki hallotta már, az tudja mire gondol. Visszacsukja a szemét egy idő után. A lába továbbra is a napra lóg a kis fa árnyékából, s viszonylag hamar elkezdi érezni a melegét a ruhán át, de nem mozdul, hogy tegyen ellene. Lehet, már alszik a kisimult szoborvonások mögött.*
//Második szál//
*A saját, földre ereszkedő nyugalmát teljesnek érzi, ha kívülről nem is tűnik annak. Hosszútávon biztosan nem is lesz az, de hosszútávval nem is számol. Fogalma sincs ugyan, mennyire járhat az idő. A hosszúéletű társaságában a legutóbb is elvesztette a józan időérzékét. A tengert innen csak épp úgy látja, ha a tarkójára font kezeivel megdönti a fejét, de nem bánja. Semmit nem bán, s semmit nem hiányol jelenleg. Ezért is lepi meg a semmiből felé nyújtott köpenyt. Felnéz rá, összevonva a szemöldökét, amíg megérti, hogy mire gondolhat vele az elf. „Tudod, hogy nem alszom párnával”, mondaná, de mégsem teszi. Csak egy röpke pillanatig ül a tétova árny a szemében, mielőtt kinyúlna, hogy elvegye a köpenyt, bár nem kérte. A saját kabátja is ott van a tegezén, ha igazán szüksége lett volna rá. Azt nem is félti, a másikét viszont akaratlanul is óvatosabban hajtja a kő szélére; félig ül csak fel, hogy legyen helye megigazítani az anyagot a háta mögött, mielőtt visszadőlne rá, ugyanúgy a tarkója alá kulcsolva a kezeit. Messze túl kényelmes, hogy hosszútávval számoljon..*
- Köszönöm *Mormolja mégis halkan.* - A pogácsát is. *Teszi hozzá, felpillantva a földről oldalra, a másik felé.
Az elfekvés, az étel, s a meleg sosem jó kombináció. Előrefordulva hunyja be a szemét. Bár nem mondhatná, hogy olyan fáradt lenne, mint a múltkor volt, de már nem titok, hogy nem szokott a kikötőben aludni. Ha dolga van, akkor a szántókról jön, és oda is tér vissza egy huzamban, nem szokta megtörni ezeket az utakat alvással. Egyedül otthon érzi magát biztonságban, vagy az erdő mélyén. A kikötőben nem, fogadókban, még a városiakban sem. A pénzt sem szívesen költené ilyesmire.
A tengeri levegőben remegő leveleket figyeli a feje fölött. A lent morajló hullámokon kívül csend van, alig töri meg szél a mozdulatlanságot. Itt másképpen fúj, mint a szántókon. Mások a fák, másként hangzik a szél a fenyők fölött, mint a tölgyesekben. Nem tudná megfogalmazni. Talán nem is kell. Aki hallotta már, az tudja mire gondol. Visszacsukja a szemét egy idő után. A lába továbbra is a napra lóg a kis fa árnyékából, s viszonylag hamar elkezdi érezni a melegét a ruhán át, de nem mozdul, hogy tegyen ellene. Lehet, már alszik a kisimult szoborvonások mögött.*
984. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-13 15:56:58
Üzenet elküldve: 2024-07-13 15:56:58
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*A félreértésekkel sincs épp baj így, hogy nem születik belőle semmi negatív. Nem lenne rossz, de nem kérne kíséretet Kyr-től, mert pontosan látta rajta ő is, amikor a városról beszéltek, hogy nem a kedvenc helye. Ilyesmit nem várna senkitől, maga is nehezen jutott el a döntésig, hogy kénytelen lesz valamikor megejteni a cseppet sem vágyott utat. Miért is rángatna bele mást? A tekintethez sem fűz semmit, pedig észreveszi a pillanatnyi bizonytalanságot, s bár sok érzelem nem vonul végig a másik arcán soha, betudja annak, hogy talán neki sem természetes, ha valaki őt kísérné vissza az úton. Talán soha nem is jönnek rá, mennyire elbeszéltek egymás mellett.
A rögtönzött kis mű éppen eleget ad ahhoz, hogy a gondolatai teljesen elpárologjanak, csak a gyermeki jókedv marad, amiből nem zökken ki így, hogy látja a férfi arcán végighúzódó mosolyt. Nehezen hagyja abba a vigyorgást, de nem is erőlteti, ritka pillanatok egyike az önfeledtség, még ha ilyen kis semmiségek révén is nyilvánul meg, s keríti hatalmába.
Neki elég a nyújtott láb, bár kedve volna elfeküdni, nem szeretné, hogy azzal együtt megérkezzen a fáradtság, mert mintha vonzaná egymást a kettő. Ettől még érzékeli, hogy a másik mozdul és bár nem látszik meg rajta, elég rossz nézni, hogy ilyen kényelmetlen párnát választott. A derekát csak melegíti a rátekert köpeny, így kissé megemeli csípőjét, miközben egyik kezével támaszkodik, a másikkal pedig leoldja magáról és a világ legnagyobb természetességével nyújtja oda a félvérnek. Nem tudatosul az ilyesmi, hogy miért teszi, hogy ennek van-e jelentősége, csak cselekszik. Ahogy mindig a másik társaságában. Nem is hiányzik belőle annyira az a gondoskodás, mint hitte. Csendesen van vele a másik mellett.
Választ kap végül, ekkor újra felé fordul. Ő is rakosgat magában össze képeket, s bár nem túl megnyugtatóak, elengedte, hogy beleszóljon bármibe is. Sőt, azt nem is akart soha, csak valahol tudni akarta, hogy nem sodorja magát feleslegesen bajba. Mégis... most úgy tűnik nem ez az első ilyen alkalma, csak Ril látta először itt. Ezért kár automatikusan következtetéseket levonni. Olyan végtelenül keveset tud a félelfről... Csak egy halk "hm" hagyja el a száját. Ugyan úgy folytatja a véget nem érő táj vizslatását. Úgy lehet felajánlotta volna neki azt is, hogy pihenje ki nála a kikötői fáradalmakat, de így, hogy nem marad sokáig nem teszi meg végül.*
//Második szál//
*A félreértésekkel sincs épp baj így, hogy nem születik belőle semmi negatív. Nem lenne rossz, de nem kérne kíséretet Kyr-től, mert pontosan látta rajta ő is, amikor a városról beszéltek, hogy nem a kedvenc helye. Ilyesmit nem várna senkitől, maga is nehezen jutott el a döntésig, hogy kénytelen lesz valamikor megejteni a cseppet sem vágyott utat. Miért is rángatna bele mást? A tekintethez sem fűz semmit, pedig észreveszi a pillanatnyi bizonytalanságot, s bár sok érzelem nem vonul végig a másik arcán soha, betudja annak, hogy talán neki sem természetes, ha valaki őt kísérné vissza az úton. Talán soha nem is jönnek rá, mennyire elbeszéltek egymás mellett.
A rögtönzött kis mű éppen eleget ad ahhoz, hogy a gondolatai teljesen elpárologjanak, csak a gyermeki jókedv marad, amiből nem zökken ki így, hogy látja a férfi arcán végighúzódó mosolyt. Nehezen hagyja abba a vigyorgást, de nem is erőlteti, ritka pillanatok egyike az önfeledtség, még ha ilyen kis semmiségek révén is nyilvánul meg, s keríti hatalmába.
Neki elég a nyújtott láb, bár kedve volna elfeküdni, nem szeretné, hogy azzal együtt megérkezzen a fáradtság, mert mintha vonzaná egymást a kettő. Ettől még érzékeli, hogy a másik mozdul és bár nem látszik meg rajta, elég rossz nézni, hogy ilyen kényelmetlen párnát választott. A derekát csak melegíti a rátekert köpeny, így kissé megemeli csípőjét, miközben egyik kezével támaszkodik, a másikkal pedig leoldja magáról és a világ legnagyobb természetességével nyújtja oda a félvérnek. Nem tudatosul az ilyesmi, hogy miért teszi, hogy ennek van-e jelentősége, csak cselekszik. Ahogy mindig a másik társaságában. Nem is hiányzik belőle annyira az a gondoskodás, mint hitte. Csendesen van vele a másik mellett.
Választ kap végül, ekkor újra felé fordul. Ő is rakosgat magában össze képeket, s bár nem túl megnyugtatóak, elengedte, hogy beleszóljon bármibe is. Sőt, azt nem is akart soha, csak valahol tudni akarta, hogy nem sodorja magát feleslegesen bajba. Mégis... most úgy tűnik nem ez az első ilyen alkalma, csak Ril látta először itt. Ezért kár automatikusan következtetéseket levonni. Olyan végtelenül keveset tud a félelfről... Csak egy halk "hm" hagyja el a száját. Ugyan úgy folytatja a véget nem érő táj vizslatását. Úgy lehet felajánlotta volna neki azt is, hogy pihenje ki nála a kikötői fáradalmakat, de így, hogy nem marad sokáig nem teszi meg végül.*
983. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-13 09:29:16
Üzenet elküldve: 2024-07-13 09:29:16
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Talán maga sem tudná megfogalmazni azt a kérdést, ami valójában érdekli. Mivel nem tud sokat a nőről, ezért minden érdekli. Ezen belül az, ami a másiknak talán a legféltettebb, hogy miből élhet, elvesző részlet. Ha kap rá utalást elraktározza, ha nem, nem, de közvetlenül erre nem kérdez rá. Nem szokása az ilyesmi. A kérdések maguk sem, a hosszúéletű mellett azonban békességben érzi magát mostanra annyira, hogy mégis megtegye.*
~Majd ha én?~
*Emeli meg a hajtogatásból a fejét, halvány bizonytalansággal a tekintetében, ahogyan a nőre pillant. Ő továbbra is a városra érti a szavakat, ezért hat furcsának számára a válasz. Nem értelmetlen, mert fizikailag lehetséges együtt menni, mégsem vall az elfre, hogy ilyet mondjon. Vagy legalábbis, ilyen nyíltan. De tulajdonképpen ez utóbbi állítás sem egészében igaz. Egy másodpercig fürkészi csupán a másik arcát, mielőtt visszafordulna a rögtönzött munkája felé, csendben emésztve az elhangzottakat.
A kettejük közti kőre teszi az elkészült kishajót, a kulacsa után nyúlva. Nem reagál a nő megjegyzésére vele kapcsolatban, s ahogy a kupakkal babrál az első mosoly is elveszik a figyelmén kívül. A víz még mindig viszonylag hideg, jólesik a fokozatosan melegedő sziklák között. Nem tűnt fel, hogy mennyire kiszáradt a szája a korábbi mászásban. Nem szokott soha sokat inni, most mégis kell két-három nagyobb korty, hogy oltsa a hirtelen feltámadt szomját. Mint az étel az étvágyat, úgy hozta most a víz íze is ezt magával.
Visszacsukja a kulacs tetejét, akkor nézve csupán újra nő felé, amikor az tengert hajt a hajója alá. Halkan fut szét a mosoly az arcán a gyűrött papírra helyezett csónak láttán, a régen valószínűleg gyakrabban látott szarkalábakkal a szeme sarkában. Lehajtja a fejét, visszafordulva a kupak felé, hogy megigazítsa a félbehagyott mozdulatot, a váratland, leplezetlen derű azonban csak lassan oldódik a vonásairól. A korábbi helyére teszi a vizet, visszadőlve a törzsnek maga mögött. Behunyja a szemét egy pillanatra, majd csakhamar újra mozgolódásba kezd; odébb csúszik a földön, távolabb a fától, s elfekszik inkább, amennyire a hely engedi a köves talajon, egy szélesebb, lapos kőre hajtva a fejét. Korántsem párna, és nem is kényelmes, ahogyan az éle vágja a bőrét, így a tarkója alá kulcsolja a kezeit, még néhány kisebb mozdulattal végül viszonylagos kényelembe helyezve magát a meleg porban. A lába már a napra lóg, de egyelőre nem zavarja. Visszacsukja a szemét az újabb csendben, amíg csak a nő váratlan kérdése meg nem töri azt. A fa lombja felett átfénylő eget figyeli, a nap levelek közt játszó sugarait. Nem válaszol egyből.*
- Nem. *feleli végül csendben, mozdulatlanul figyelve egy elúszó felhő alakját az égen.* - Nem szoktam addig maradni.
*Nem olyan helynek ismerte meg a kikötőt, ahol az ember következmények nélkül behunyhatná a szemét.. Egykedvűen pislog maga fölé.*
//Második szál//
*Talán maga sem tudná megfogalmazni azt a kérdést, ami valójában érdekli. Mivel nem tud sokat a nőről, ezért minden érdekli. Ezen belül az, ami a másiknak talán a legféltettebb, hogy miből élhet, elvesző részlet. Ha kap rá utalást elraktározza, ha nem, nem, de közvetlenül erre nem kérdez rá. Nem szokása az ilyesmi. A kérdések maguk sem, a hosszúéletű mellett azonban békességben érzi magát mostanra annyira, hogy mégis megtegye.*
~Majd ha én?~
*Emeli meg a hajtogatásból a fejét, halvány bizonytalansággal a tekintetében, ahogyan a nőre pillant. Ő továbbra is a városra érti a szavakat, ezért hat furcsának számára a válasz. Nem értelmetlen, mert fizikailag lehetséges együtt menni, mégsem vall az elfre, hogy ilyet mondjon. Vagy legalábbis, ilyen nyíltan. De tulajdonképpen ez utóbbi állítás sem egészében igaz. Egy másodpercig fürkészi csupán a másik arcát, mielőtt visszafordulna a rögtönzött munkája felé, csendben emésztve az elhangzottakat.
A kettejük közti kőre teszi az elkészült kishajót, a kulacsa után nyúlva. Nem reagál a nő megjegyzésére vele kapcsolatban, s ahogy a kupakkal babrál az első mosoly is elveszik a figyelmén kívül. A víz még mindig viszonylag hideg, jólesik a fokozatosan melegedő sziklák között. Nem tűnt fel, hogy mennyire kiszáradt a szája a korábbi mászásban. Nem szokott soha sokat inni, most mégis kell két-három nagyobb korty, hogy oltsa a hirtelen feltámadt szomját. Mint az étel az étvágyat, úgy hozta most a víz íze is ezt magával.
Visszacsukja a kulacs tetejét, akkor nézve csupán újra nő felé, amikor az tengert hajt a hajója alá. Halkan fut szét a mosoly az arcán a gyűrött papírra helyezett csónak láttán, a régen valószínűleg gyakrabban látott szarkalábakkal a szeme sarkában. Lehajtja a fejét, visszafordulva a kupak felé, hogy megigazítsa a félbehagyott mozdulatot, a váratland, leplezetlen derű azonban csak lassan oldódik a vonásairól. A korábbi helyére teszi a vizet, visszadőlve a törzsnek maga mögött. Behunyja a szemét egy pillanatra, majd csakhamar újra mozgolódásba kezd; odébb csúszik a földön, távolabb a fától, s elfekszik inkább, amennyire a hely engedi a köves talajon, egy szélesebb, lapos kőre hajtva a fejét. Korántsem párna, és nem is kényelmes, ahogyan az éle vágja a bőrét, így a tarkója alá kulcsolja a kezeit, még néhány kisebb mozdulattal végül viszonylagos kényelembe helyezve magát a meleg porban. A lába már a napra lóg, de egyelőre nem zavarja. Visszacsukja a szemét az újabb csendben, amíg csak a nő váratlan kérdése meg nem töri azt. A fa lombja felett átfénylő eget figyeli, a nap levelek közt játszó sugarait. Nem válaszol egyből.*
- Nem. *feleli végül csendben, mozdulatlanul figyelve egy elúszó felhő alakját az égen.* - Nem szoktam addig maradni.
*Nem olyan helynek ismerte meg a kikötőt, ahol az ember következmények nélkül behunyhatná a szemét.. Egykedvűen pislog maga fölé.*
982. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-12 20:12:04
Üzenet elküldve: 2024-07-12 20:12:04
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem zavarják a kérdések. Semmit nem lát mögötte, de ha tudná, hogy fejben a másik kötögeti össze az elcsepegtetett információkat, az sem lenne probléma. Bár talán megérdeklődné, miért nem teszi fel azt, amire kíváncsi. Valószínűleg válaszolna, a másikkal ellentétben. Amilyen nyugodt mellette, csak egy dolog van, amit messzire elkerülne, amiről szó sem eshet, de egy féligazsággal kivágná magát úgy, mint a tavernában. Az egy jó válasz volt, nem árult el vele sokat és nem is hazudott. Vagy legalábbis tudná úgy forgatni magában a dolgot, hogy még számára is valamiféle igazságnak tűnjön. De egyébként is... bármi is ő, nem érzi, hogy fel tudná használni ellene a másik, esetleg többé valóban nem látná. De ezt már hitte akkor is, amikor a földeknél fordult sarkon és indult el a mocsokba.
Az újabb kérdést egy kissé félreértelmezi. Nem akkor kérdez rá a városra, mikor azt kiejtette a száján, így teljesen másra gondol.*
- Majd, ha te.
*Már megint csak az morajlik fel benne, hogy a férfi szerint itt hagyná. Nem mintha ne lenne elég talpraesett, hogy lejusson egyedül is, de ő hozta ide fel, ugyanolyan evidens, hogy együtt is másznak le. Mint, ahogy Kyr-nek is az volt, hogy elkíséri az útra, ahonnan már egyedül is hazatalál. Pedig akkor megdöbbentette, hiszen arra jutott, hogy ő ilyet nem tenne meg másért, mert eszébe sem jutna. Lám, mégis csak van benne ennyi. Vagy tanult a félvértől, ki tudja? Nem azért tenné, mert így illik, hanem mert ez a rendje, ezt érzi magáénak.
Lassú mozdulattal nézi a papírból készült hajót, amit még csak nem is fedezett fel, hogy olyan gondosan hajtogatja a vékonyka anyagból. Az övé, még mindig a kezében van, követve a másik mozdulatait, leteszi a kőre ő is. Úgy, kissé gyűrötten, de cseppet sem hajó formátumban.*
- Csinos darab.
*Jegyzi meg egy egy halovány mosollyal, jót szórakozva magában, de fogalma sincsen, hogy min. A szemei szinte végig csak az eléjük táruló kék világot nézik. Elképzeli, hogy a monstrumok mellé helyezi a vízre a dokkoknál. Még szélesebb a vigyora, de nem szólal meg a miértjéről. Fölösleges, csak magában pörögnek a mulatságos képek. Mozdul ismét a keze és a kis hajót ráteszi az ő fecniére.*
- Hajtogattam hozzá a tengert.
*Lévén nem volt gyermekkora, most kijön belőle egy szelet. Belül pedig rendkívül jól mulat. Semmi értelme. *
- Tudsz ott aludni? *Teszi fel hirtelen a kérdést, miután egy ideig csendben maradt ismét.* - A kikötőben. *Már nem firtatja a miérteket, de nem úgy tűnt a férfi, mint aki reggel ért a dokkokhoz. S ha igen, akkor is el kellett valahonnan indulnia. És most sem siet, így felvetődik a kérdés, hogyan oldja meg itt a napjait. Nem az a Hét Varjúban megszálló típus, de ki tudja?*
//Második szál//
*Nem zavarják a kérdések. Semmit nem lát mögötte, de ha tudná, hogy fejben a másik kötögeti össze az elcsepegtetett információkat, az sem lenne probléma. Bár talán megérdeklődné, miért nem teszi fel azt, amire kíváncsi. Valószínűleg válaszolna, a másikkal ellentétben. Amilyen nyugodt mellette, csak egy dolog van, amit messzire elkerülne, amiről szó sem eshet, de egy féligazsággal kivágná magát úgy, mint a tavernában. Az egy jó válasz volt, nem árult el vele sokat és nem is hazudott. Vagy legalábbis tudná úgy forgatni magában a dolgot, hogy még számára is valamiféle igazságnak tűnjön. De egyébként is... bármi is ő, nem érzi, hogy fel tudná használni ellene a másik, esetleg többé valóban nem látná. De ezt már hitte akkor is, amikor a földeknél fordult sarkon és indult el a mocsokba.
Az újabb kérdést egy kissé félreértelmezi. Nem akkor kérdez rá a városra, mikor azt kiejtette a száján, így teljesen másra gondol.*
- Majd, ha te.
*Már megint csak az morajlik fel benne, hogy a férfi szerint itt hagyná. Nem mintha ne lenne elég talpraesett, hogy lejusson egyedül is, de ő hozta ide fel, ugyanolyan evidens, hogy együtt is másznak le. Mint, ahogy Kyr-nek is az volt, hogy elkíséri az útra, ahonnan már egyedül is hazatalál. Pedig akkor megdöbbentette, hiszen arra jutott, hogy ő ilyet nem tenne meg másért, mert eszébe sem jutna. Lám, mégis csak van benne ennyi. Vagy tanult a félvértől, ki tudja? Nem azért tenné, mert így illik, hanem mert ez a rendje, ezt érzi magáénak.
Lassú mozdulattal nézi a papírból készült hajót, amit még csak nem is fedezett fel, hogy olyan gondosan hajtogatja a vékonyka anyagból. Az övé, még mindig a kezében van, követve a másik mozdulatait, leteszi a kőre ő is. Úgy, kissé gyűrötten, de cseppet sem hajó formátumban.*
- Csinos darab.
*Jegyzi meg egy egy halovány mosollyal, jót szórakozva magában, de fogalma sincsen, hogy min. A szemei szinte végig csak az eléjük táruló kék világot nézik. Elképzeli, hogy a monstrumok mellé helyezi a vízre a dokkoknál. Még szélesebb a vigyora, de nem szólal meg a miértjéről. Fölösleges, csak magában pörögnek a mulatságos képek. Mozdul ismét a keze és a kis hajót ráteszi az ő fecniére.*
- Hajtogattam hozzá a tengert.
*Lévén nem volt gyermekkora, most kijön belőle egy szelet. Belül pedig rendkívül jól mulat. Semmi értelme. *
- Tudsz ott aludni? *Teszi fel hirtelen a kérdést, miután egy ideig csendben maradt ismét.* - A kikötőben. *Már nem firtatja a miérteket, de nem úgy tűnt a férfi, mint aki reggel ért a dokkokhoz. S ha igen, akkor is el kellett valahonnan indulnia. És most sem siet, így felvetődik a kérdés, hogyan oldja meg itt a napjait. Nem az a Hét Varjúban megszálló típus, de ki tudja?*
981. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-12 18:58:40
Üzenet elküldve: 2024-07-12 18:58:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A szokott nyugodtságával hallgatja a választ. Magában csendben kötögeti egymáshoz az információkat, amikor újabb részleteket hall. Ha a másik most venne festéket, és ezek szerint még nem tudja, kinél kellene azt keresnie itt, a kikötőben, s nem járt még a városban sem, akkor egyre valószínűbb az a lehetőség, hogy nem régóta van itt. Ha jól emlékszik, a legutóbb is unalomból indult nyulat vadászni. De ki tudja. Nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a dolgoknak, ahogyan lustán formálódnak a fejében a képek. A megevett pogácsa papírját hajtogatja, mintha az ujjai mozgása lekötné, vagy éppenhogy ösztökélné a gondolatait.*
- Mh..
*Reagál csupán egy halk hümmentéssel arra, hogy indulni kell. Nem kell. Nem is siet. A melegben tompulnak az érzékek, s az émelygő gyomra is megnyugodni látszik az étel nyomán. Érzi a szelet az arcán. Semmi nyoma benne a kikötő bűzének. Nem is vágyik vissza bele. Nem, amíg nem muszáj. Majd később. Szótlanul hajtogatja a kezei közt tartott vékony papírt.*
- Mikor mész?
*Úgy tűnhet, amíg a másik nem szól rá, vagy amíg be nem fejezi a válaszadást, úgy a férfi ki fogja használni a lehetőséget, hogy most mintha szinte szabadon kérdezhetne. Nem szokása, s a közéjük telepedő csend sem zavarná, most mégis enged valamennyit a saját kíváncsiságának, ha ez nem is eget rázóan éles kérdésekben fejeződik ki. Ez utóbbit is csak a városra érti, az ott kapható festékekre, aminél megmaradt a saját elméje, de nem siet pontosítani az esetleges félreértések elkerülése végett a szavait. Jelenleg szinte bármilyen válasszal megelégszik, csak válasz legyen. Általában nem bánja, ha nem tud sokat valakiről, de ha egyszer elkezd motoszkálni benne valami, azt nem állíthatja le semmi, még ha nem is látja el közvetlen hanggal.
Egy utolsó mozdulattal nyitja szét a kezében a papírt; apró hajót helyez le maga mellé a kőre, ami mellé a kulacsát tette, kettejük közé. Elemeli a földről a vizet, hogy maga is igyon belőle egy kortyot.*
//Második szál//
*A szokott nyugodtságával hallgatja a választ. Magában csendben kötögeti egymáshoz az információkat, amikor újabb részleteket hall. Ha a másik most venne festéket, és ezek szerint még nem tudja, kinél kellene azt keresnie itt, a kikötőben, s nem járt még a városban sem, akkor egyre valószínűbb az a lehetőség, hogy nem régóta van itt. Ha jól emlékszik, a legutóbb is unalomból indult nyulat vadászni. De ki tudja. Nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a dolgoknak, ahogyan lustán formálódnak a fejében a képek. A megevett pogácsa papírját hajtogatja, mintha az ujjai mozgása lekötné, vagy éppenhogy ösztökélné a gondolatait.*
- Mh..
*Reagál csupán egy halk hümmentéssel arra, hogy indulni kell. Nem kell. Nem is siet. A melegben tompulnak az érzékek, s az émelygő gyomra is megnyugodni látszik az étel nyomán. Érzi a szelet az arcán. Semmi nyoma benne a kikötő bűzének. Nem is vágyik vissza bele. Nem, amíg nem muszáj. Majd később. Szótlanul hajtogatja a kezei közt tartott vékony papírt.*
- Mikor mész?
*Úgy tűnhet, amíg a másik nem szól rá, vagy amíg be nem fejezi a válaszadást, úgy a férfi ki fogja használni a lehetőséget, hogy most mintha szinte szabadon kérdezhetne. Nem szokása, s a közéjük telepedő csend sem zavarná, most mégis enged valamennyit a saját kíváncsiságának, ha ez nem is eget rázóan éles kérdésekben fejeződik ki. Ez utóbbit is csak a városra érti, az ott kapható festékekre, aminél megmaradt a saját elméje, de nem siet pontosítani az esetleges félreértések elkerülése végett a szavait. Jelenleg szinte bármilyen válasszal megelégszik, csak válasz legyen. Általában nem bánja, ha nem tud sokat valakiről, de ha egyszer elkezd motoszkálni benne valami, azt nem állíthatja le semmi, még ha nem is látja el közvetlen hanggal.
Egy utolsó mozdulattal nyitja szét a kezében a papírt; apró hajót helyez le maga mellé a kőre, ami mellé a kulacsát tette, kettejük közé. Elemeli a földről a vizet, hogy maga is igyon belőle egy kortyot.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 992-1011