Kikötő - Világítótorony
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 51 (1001. - 1011. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1002. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-11-28 18:17:14
Üzenet elküldve: 2024-11-28 18:17:14
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 762
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 762
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vér és magány//
*Nem hagyhatja el a Kikötőt anélkül, hogy ne látogatná meg legalább egyszer a kedvenc helyét. Rég járt már a Világítótorony megnyugtató szirtjén. Ezúttal nem gyalog, hanem Árnyékon ülve mássza meg a meredek domboldalt. Mikor felér, és megpillantja a végtelen tengert, szélesen elmosolyodik. A hely semmit sem változott. Továbbra is varázslatos, hogy amerre a szem ellát, csak a hömpölygő hullámokat látni, a víz csattogó hangja mellett pedig csak néhány sirály vinnyogását lehet hallani.
Leszáll a lóról, és leül a földre törökülésbe, hogy rendezze gondolatait, mielőtt útnak indul a város felé. Eszébe jut az a nap is, mikor Mai utána jött, és pont itt talált rá. Ugyan nem véletlenül, mert neki is elmondta, hogy itt szeret a legjobban lenni. Most viszont nincs itt. Nem szólt neki, hogy távozik, és nem is ide jött rögtön. Vajon kereste már, vagy nem is érdekli a fél-elf lányt, hogy merre jár?
Mikor legutóbb találkoztak, nem tudta eldönteni, hogy örült-e a társaságának, vagy inkább a háta közepére sem kívánja. Egyértelműen haragszik még rá, ezt látja, de közben ott vannak az álmok, melyek minden éjszaka tudatják vele, hogy szereti őt. Vajon tényleg? Igazából reméli, és azt is reméli, hogy nem kell majd választania Mai és Sa'Tereth között, mert az egy könnyű, ám annál fájdalmasabb döntés volna.*
- Árnyék, te szeretsz engem, ugye? *Pillant fel a lóra, de az nem válaszol, aztán megmarkol egy követ, és jó messzire a tengerbe hajítja. Aztán még egyet, majd még egyet, egészen addig, míg meg nem unja.*
- Na jó, indulás! *Felpattan a földről, leporolja a nadrágját, és visszaül a nyeregbe. Egyelőre szépen, lassan vezeti az állatot, hogy véletlenül se gázoljon el senkit, főleg, ha majd a zsúfoltabb dokkokhoz ér. Több kitérőt azonban már nem tervez, most már tényleg maga mögött akarja hagyni a helyet, ahol felnőtt.*
*Nem hagyhatja el a Kikötőt anélkül, hogy ne látogatná meg legalább egyszer a kedvenc helyét. Rég járt már a Világítótorony megnyugtató szirtjén. Ezúttal nem gyalog, hanem Árnyékon ülve mássza meg a meredek domboldalt. Mikor felér, és megpillantja a végtelen tengert, szélesen elmosolyodik. A hely semmit sem változott. Továbbra is varázslatos, hogy amerre a szem ellát, csak a hömpölygő hullámokat látni, a víz csattogó hangja mellett pedig csak néhány sirály vinnyogását lehet hallani.
Leszáll a lóról, és leül a földre törökülésbe, hogy rendezze gondolatait, mielőtt útnak indul a város felé. Eszébe jut az a nap is, mikor Mai utána jött, és pont itt talált rá. Ugyan nem véletlenül, mert neki is elmondta, hogy itt szeret a legjobban lenni. Most viszont nincs itt. Nem szólt neki, hogy távozik, és nem is ide jött rögtön. Vajon kereste már, vagy nem is érdekli a fél-elf lányt, hogy merre jár?
Mikor legutóbb találkoztak, nem tudta eldönteni, hogy örült-e a társaságának, vagy inkább a háta közepére sem kívánja. Egyértelműen haragszik még rá, ezt látja, de közben ott vannak az álmok, melyek minden éjszaka tudatják vele, hogy szereti őt. Vajon tényleg? Igazából reméli, és azt is reméli, hogy nem kell majd választania Mai és Sa'Tereth között, mert az egy könnyű, ám annál fájdalmasabb döntés volna.*
- Árnyék, te szeretsz engem, ugye? *Pillant fel a lóra, de az nem válaszol, aztán megmarkol egy követ, és jó messzire a tengerbe hajítja. Aztán még egyet, majd még egyet, egészen addig, míg meg nem unja.*
- Na jó, indulás! *Felpattan a földről, leporolja a nadrágját, és visszaül a nyeregbe. Egyelőre szépen, lassan vezeti az állatot, hogy véletlenül se gázoljon el senkit, főleg, ha majd a zsúfoltabb dokkokhoz ér. Több kitérőt azonban már nem tervez, most már tényleg maga mögött akarja hagyni a helyet, ahol felnőtt.*
1001. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-10-02 15:10:49
Üzenet elküldve: 2024-10-02 15:10:49
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Greksar a nagy kő mellett ácsorog, és az ork fejében különféle érzések és erők kezdenek kavarogni. A hang idáig vezette, és ő eljött, de innen tovább már nem tudja, merre tartson. Várja az erőt, amiért jött, de ami érkezik, azt a korlátolt eszével már képtelen befogadni. Sötét hatalom, elmebefolyásoló rontás, de mindezek ellenére egyszerűen nem érti, mi történik. Ha valakit le kell csapni a bárdjával, azt megoldja, de vajon többet el lehet várni egy orktól? Greksar olyan buta, mint a föld, és még a hosszas álldogálás sem teszi többé, mint egy átlagos orkot. Végül megunja a helyzetet, és úgy hagyja hátra az egészet, mint más a maradékot a tányérján. Kótyagos fejjel botorkál előre, ahogy a lába viszi. Egy csendes helyet keres, ahol kiszellőztetheti zavaros gondolatait. Mire észbe kap, már el is éri a sziklás bérceket, ahová teste magától hozza el, tudván, mire van most leginkább szüksége. A süvítő, sós tengeri szél átfújja nehéz fejét, mintha víz alól emelte volna ki. Leül az egyik sziklára, távol mindentől és mindenkitől, és olyat tesz, amit ritkán: gondolkodik. Próbál értelmet találni az elmúlt időszak történései felett.*
1000. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-21 09:46:03
Üzenet elküldve: 2024-08-21 09:46:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Ha mást nem is, a csónakot legalább előkészíthetik a manónak, aki több mint eleget tett a szigetre juttatásuk segítésében, még ha duzzogva is kéne bevallania. Nem táplál különösebb érzelmeket ebbe a rablóüregbe, tehát nemsokára ismét szabad ég alatt vannak. Valahogy megfeledkezett arról, hogy a visszafele úton fel is kéne jutnia a világítótorony alapzatához, így nagyokat kezd pislogni, mikor a szerzetes megkezdi mászni a sziklákat. Ő maga kevésbé biztos kezeiben, úgyhogy miután egy nagy dobással Nawanthiri biztonságában tudhatja felszereléseivel teli zsákjait, lassú és óvakodó mozdulatokkal teszi meg a felfelé vezető utat. Az eső hiánya csak keveset tett a megragandó részek tapinthatóságán, és bár az ork nem tériszonyos, azt nagyon is tudja, hogy már a fele ponton is nagyot tud zuhanni lefelé, így nem sietteti el. Akárhogy is, előbb-utóbb ő is fent találja magát.*
- Van időm. *Legyinti le. Artheniorban a Kalmár már elég napja élvezheti a hiányát, hogy egy pár óra különbség nem jelenthet sokat nekik. És ha mégis, a szürkebőrű most őszintén tojik rá.* - Nem biztos hogy ennyi idő után felismernek, de megpróbálom.
*Mindenesetre a városszerűség és annak lakosai közeledtével lassan így is felveszi a nagy kezeivel varrt csuklyát; még ha kicsik is rá az esélyek, az utolsó pillanatokat nem rontaná el egy bilinccsel küszködve. Arcán kívül is elég felismerhető maradhat barátja számára, szóval amiatt azért nem aggódik.*
- Mögötted maradok a dokkoknál. *Nawanthiri munkáját nem nehezítené meg jelenlétével, de azt nagyon is szeretné látni, hogy nehézség nélkül hajót talál hosszabb útja folytatásához. Úgyhogy most észak helyett dél felé fordul, a tömeg között a Kikötő szívébe siklik. Kíváncsi, fog e ismerős alakokat látni a tetőkön...*
*Ha mást nem is, a csónakot legalább előkészíthetik a manónak, aki több mint eleget tett a szigetre juttatásuk segítésében, még ha duzzogva is kéne bevallania. Nem táplál különösebb érzelmeket ebbe a rablóüregbe, tehát nemsokára ismét szabad ég alatt vannak. Valahogy megfeledkezett arról, hogy a visszafele úton fel is kéne jutnia a világítótorony alapzatához, így nagyokat kezd pislogni, mikor a szerzetes megkezdi mászni a sziklákat. Ő maga kevésbé biztos kezeiben, úgyhogy miután egy nagy dobással Nawanthiri biztonságában tudhatja felszereléseivel teli zsákjait, lassú és óvakodó mozdulatokkal teszi meg a felfelé vezető utat. Az eső hiánya csak keveset tett a megragandó részek tapinthatóságán, és bár az ork nem tériszonyos, azt nagyon is tudja, hogy már a fele ponton is nagyot tud zuhanni lefelé, így nem sietteti el. Akárhogy is, előbb-utóbb ő is fent találja magát.*
- Van időm. *Legyinti le. Artheniorban a Kalmár már elég napja élvezheti a hiányát, hogy egy pár óra különbség nem jelenthet sokat nekik. És ha mégis, a szürkebőrű most őszintén tojik rá.* - Nem biztos hogy ennyi idő után felismernek, de megpróbálom.
*Mindenesetre a városszerűség és annak lakosai közeledtével lassan így is felveszi a nagy kezeivel varrt csuklyát; még ha kicsik is rá az esélyek, az utolsó pillanatokat nem rontaná el egy bilinccsel küszködve. Arcán kívül is elég felismerhető maradhat barátja számára, szóval amiatt azért nem aggódik.*
- Mögötted maradok a dokkoknál. *Nawanthiri munkáját nem nehezítené meg jelenlétével, de azt nagyon is szeretné látni, hogy nehézség nélkül hajót talál hosszabb útja folytatásához. Úgyhogy most észak helyett dél felé fordul, a tömeg között a Kikötő szívébe siklik. Kíváncsi, fog e ismerős alakokat látni a tetőkön...*
999. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-19 20:29:45
Üzenet elküldve: 2024-08-19 20:29:45
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A nagy dráma közepette meg is feledkezett a kenuról! Bólint, hogy persze, intézzék, és ha minden jól megy, fél órán belül menetkészek. A hajóra rákerül a ponyva és az Armarkhturnak szánt háló. Mandulaszem felmászik a vállra aggatható felszerelésükkel a szurdok peremére, aztán megkéri Ukromot, hogy dobja fel neki a zsákjait meg a teherhordó rudat. A málhák nem nehezek, csak nagyok, macerás lenne a sziklafalon kapaszkodni velük. Ha minden fent van, Nawanthiri felveszi a saruit meg az egész pakkját, és indulhatnak a Kikötőbe.*
- A hajókig nem kell ám velem jönnöd. Ki tudja, hanyadik fog felvenni…
*Nem hinné, hogy a múltkori fejvadászat miatt baj érhetné a szürkebőrűt, de a tengerészekkel való alkudozásnak nem tenné ki. Ha jól kilép, estére Sziritánba érhet, másnapra pedig Artheniorba.*
- Ha a Kalmárban jársz, üdvözlöm a többieket. Kérlek, mondd meg nekik, hogy hazamentem a Wegtoreni-erdőbe.
*A Világítótorony hamarosan elmarad mögöttük, és kibomlik előttük a Kikötő panorámája. Dél felé jár az idő, a roskatag házak fölött ragyog a nap. Füst és szurok szagát hozza feléjük a szél. Nem messze már látszik az északi országút, egy egész szekérkaraván kocog rajta Thargföld felé…*
*A nagy dráma közepette meg is feledkezett a kenuról! Bólint, hogy persze, intézzék, és ha minden jól megy, fél órán belül menetkészek. A hajóra rákerül a ponyva és az Armarkhturnak szánt háló. Mandulaszem felmászik a vállra aggatható felszerelésükkel a szurdok peremére, aztán megkéri Ukromot, hogy dobja fel neki a zsákjait meg a teherhordó rudat. A málhák nem nehezek, csak nagyok, macerás lenne a sziklafalon kapaszkodni velük. Ha minden fent van, Nawanthiri felveszi a saruit meg az egész pakkját, és indulhatnak a Kikötőbe.*
- A hajókig nem kell ám velem jönnöd. Ki tudja, hanyadik fog felvenni…
*Nem hinné, hogy a múltkori fejvadászat miatt baj érhetné a szürkebőrűt, de a tengerészekkel való alkudozásnak nem tenné ki. Ha jól kilép, estére Sziritánba érhet, másnapra pedig Artheniorba.*
- Ha a Kalmárban jársz, üdvözlöm a többieket. Kérlek, mondd meg nekik, hogy hazamentem a Wegtoreni-erdőbe.
*A Világítótorony hamarosan elmarad mögöttük, és kibomlik előttük a Kikötő panorámája. Dél felé jár az idő, a roskatag házak fölött ragyog a nap. Füst és szurok szagát hozza feléjük a szél. Nem messze már látszik az északi országút, egy egész szekérkaraván kocog rajta Thargföld felé…*
998. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-18 19:35:51
Üzenet elküldve: 2024-08-18 19:35:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Ezek a másodpercek, fájdalmasak ám, jobban elfogadtatják Ukrommal azt, ami történik. Igen, egy jobb világban nem kötné haza a kötelesség az emberlányt, vagy egy másikban elég önzőnek érezné magát ahhoz, hogy rávegye őt, hogy ezúttal is együtt menjenek. De hogy a saját öröméért változtassa meg a sors folyását, és okozzon fájdalmat annak, akinek a legkevésbé akar, azt a bűnt sose tudná lemosni magáról, élete végéig ingatag lelkén száradna a mohóság mocska. És ezt a mocskot nem osztaná meg vele: A tisztaságot látja a szerzetes szemeiben, amik, bár változtak azóta, mióta először találkoztak az Arthenior melletti erdőségben, továbbra is ugyanahhoz az emberhez tartoztak. Bármi legyen a neve, bárhogy lássa a világot. Mert a világ végén minden arcuk le lett véve, amik maszkokká száradtak az élet alatt, és ő nem látott egy szélhámost.
Elfogja a szorongás búcsúajándéka átadásakor, de ahogy elengedi az ékszert, megkönnyebbül. Akkor vége. Bűntudat nélkül el tudja engedni óriásnevelt barátját a végtelenségbe. El tudta neki mondani, hogy emlékezzen rá. És ezzel a haszontalan pénzsúllyal, két lábbal felrúgható elftől kapott csecsebecsével, egy emberöltő után is meg fog maradni a módja.
Meg van lepve Nawanthiri következő cselekvésén, de ahogy jobban megnézi pozíciója szimmetrikusságát, rájön hogy ez a mozdulat valaminek a kifejezése lehet. Azt akarja hinni, hogy tisztelet, esetleg hála. Bárcsak viszonozni tudná mindkettőt úgy, ahogy megérdemelné. Bárcsak a szigeten több tudott volna lenni, mint egy tehetetlen szemtanú. Eltűnnek a ráncok Ukrom arcáról.*
- A Szél városa többel tud szolgálni, de először őt is kell kiszolgálnom; és munka, az mindig lesz. Lilyennek is hiányozni fogsz, de ő kemény könyök, kibírja.* - Kuncog halkan a gondolatra, mennyire dühödne föl hogy most szólítaná kölyöknek. Valóban nem az, ha jobban belegondol.
Ugyan a végsőket nem tudta befejezni, de a visszatérő életöröm ad neki is egy kis színt szürke bőrének.*
- Ha nincs más, a következő mocskot el tudom verni ezzel a súllyal. *Feldobja a zacskót, ami hangos zörejjel landol markában, igazolva tartalmának bőségét.
Bőven bízik vasgyúró barátja erejében, hogy felsegítse magát vele, mosolyogva.*
- A kenut intézzük, hm? A hajóig még elkísérhetlek. Megvan a csuklyám...
*Ezek a másodpercek, fájdalmasak ám, jobban elfogadtatják Ukrommal azt, ami történik. Igen, egy jobb világban nem kötné haza a kötelesség az emberlányt, vagy egy másikban elég önzőnek érezné magát ahhoz, hogy rávegye őt, hogy ezúttal is együtt menjenek. De hogy a saját öröméért változtassa meg a sors folyását, és okozzon fájdalmat annak, akinek a legkevésbé akar, azt a bűnt sose tudná lemosni magáról, élete végéig ingatag lelkén száradna a mohóság mocska. És ezt a mocskot nem osztaná meg vele: A tisztaságot látja a szerzetes szemeiben, amik, bár változtak azóta, mióta először találkoztak az Arthenior melletti erdőségben, továbbra is ugyanahhoz az emberhez tartoztak. Bármi legyen a neve, bárhogy lássa a világot. Mert a világ végén minden arcuk le lett véve, amik maszkokká száradtak az élet alatt, és ő nem látott egy szélhámost.
Elfogja a szorongás búcsúajándéka átadásakor, de ahogy elengedi az ékszert, megkönnyebbül. Akkor vége. Bűntudat nélkül el tudja engedni óriásnevelt barátját a végtelenségbe. El tudta neki mondani, hogy emlékezzen rá. És ezzel a haszontalan pénzsúllyal, két lábbal felrúgható elftől kapott csecsebecsével, egy emberöltő után is meg fog maradni a módja.
Meg van lepve Nawanthiri következő cselekvésén, de ahogy jobban megnézi pozíciója szimmetrikusságát, rájön hogy ez a mozdulat valaminek a kifejezése lehet. Azt akarja hinni, hogy tisztelet, esetleg hála. Bárcsak viszonozni tudná mindkettőt úgy, ahogy megérdemelné. Bárcsak a szigeten több tudott volna lenni, mint egy tehetetlen szemtanú. Eltűnnek a ráncok Ukrom arcáról.*
- A Szél városa többel tud szolgálni, de először őt is kell kiszolgálnom; és munka, az mindig lesz. Lilyennek is hiányozni fogsz, de ő kemény könyök, kibírja.* - Kuncog halkan a gondolatra, mennyire dühödne föl hogy most szólítaná kölyöknek. Valóban nem az, ha jobban belegondol.
Ugyan a végsőket nem tudta befejezni, de a visszatérő életöröm ad neki is egy kis színt szürke bőrének.*
- Ha nincs más, a következő mocskot el tudom verni ezzel a súllyal. *Feldobja a zacskót, ami hangos zörejjel landol markában, igazolva tartalmának bőségét.
Bőven bízik vasgyúró barátja erejében, hogy felsegítse magát vele, mosolyogva.*
- A kenut intézzük, hm? A hajóig még elkísérhetlek. Megvan a csuklyám...
997. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-18 15:40:16
Üzenet elküldve: 2024-08-18 15:40:16
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Régóta készült már erre, a hangja mégis meg-megremeg. A könnyeit úgy-ahogy sikerül visszatartania, csak egyszer fátyolosodnak el a szemei: az elején, amikor leülnek egymással szemben. A szurdokból felcsapó permet azt is segít elrejteni valamennyire.
A szertartásba menekül. Ül a sarkain, egyenes derékkal. Ad és ad. Könnyen megy, hisz minden jó helyre kerül. Az egyszerű, letisztult mozdulatoktól apránként a szíve is megnyugszik.
Aztán Ukrom darabokra töri az egészet a gyűrűjével. Hányszor mondta el neki, hogy egy szerzetes nem kötődhet sehová és senkihez? Hogy a szerzetesnek csak az útja létezik? Hogy az minden vagyona, minden más csak teher? Erre most ez a végtelenül jólelkű, szürke ork ide akarja kötni a földi világhoz a kis tűzköves ékszerével, Nawanthirishardipandra pedig képtelen rá nemet mondani, mert a szíve szakadna meg tőle…
Nyel egy nagyot. Finoman a tenyerébe zárja a gyűrűt. Kibontja a nyakában lógó szíjat, és a gyűrűt a szarvas függő mellé fűzi. Sűrűn pislog, miközben újraköti a csomót, és visszaveszi talizmánjait. Nem tud megszólalni. Helyette behunyja a szemeit, és a földhöz érinti a homlokát. Kezei a feje mellett kétoldalt, tenyérrel fölfelé. Soha, senki előtt nem borult le a hegyek innenső oldalán. Hetet dobban a szív, mire felegyenesedik. Letörli a könnyeit.
Barátja útitervén egy kicsit meglepődik ugyan, de habozás nélkül rábólint.*
- Akkor majd felszerelkezel belőle az útra. *bök a pénzeszacskóra az állával* Vagy rábízod valakire Artheniorban, amíg odavagy. Biztos lesz kereskedő, aki megforgatja neked…
*Mire idejutnak, sikerül visszanyernie a lélekjelenlétét. Még arra is van ereje, hogy befejezze Ukrom félbemaradt mondatát:*
- …és a leggazdagabb is, mert a barátom lettél!
*Elmosolyodik. A válla tartásából egy pillanatra úgy tűnhet, mintha még egyszer le akarna borulni, de aztán feláll, és kezet nyújt a szürkebőrűnek, hogy felsegítse.*
- Gyere, induljunk…
*Régóta készült már erre, a hangja mégis meg-megremeg. A könnyeit úgy-ahogy sikerül visszatartania, csak egyszer fátyolosodnak el a szemei: az elején, amikor leülnek egymással szemben. A szurdokból felcsapó permet azt is segít elrejteni valamennyire.
A szertartásba menekül. Ül a sarkain, egyenes derékkal. Ad és ad. Könnyen megy, hisz minden jó helyre kerül. Az egyszerű, letisztult mozdulatoktól apránként a szíve is megnyugszik.
Aztán Ukrom darabokra töri az egészet a gyűrűjével. Hányszor mondta el neki, hogy egy szerzetes nem kötődhet sehová és senkihez? Hogy a szerzetesnek csak az útja létezik? Hogy az minden vagyona, minden más csak teher? Erre most ez a végtelenül jólelkű, szürke ork ide akarja kötni a földi világhoz a kis tűzköves ékszerével, Nawanthirishardipandra pedig képtelen rá nemet mondani, mert a szíve szakadna meg tőle…
Nyel egy nagyot. Finoman a tenyerébe zárja a gyűrűt. Kibontja a nyakában lógó szíjat, és a gyűrűt a szarvas függő mellé fűzi. Sűrűn pislog, miközben újraköti a csomót, és visszaveszi talizmánjait. Nem tud megszólalni. Helyette behunyja a szemeit, és a földhöz érinti a homlokát. Kezei a feje mellett kétoldalt, tenyérrel fölfelé. Soha, senki előtt nem borult le a hegyek innenső oldalán. Hetet dobban a szív, mire felegyenesedik. Letörli a könnyeit.
Barátja útitervén egy kicsit meglepődik ugyan, de habozás nélkül rábólint.*
- Akkor majd felszerelkezel belőle az útra. *bök a pénzeszacskóra az állával* Vagy rábízod valakire Artheniorban, amíg odavagy. Biztos lesz kereskedő, aki megforgatja neked…
*Mire idejutnak, sikerül visszanyernie a lélekjelenlétét. Még arra is van ereje, hogy befejezze Ukrom félbemaradt mondatát:*
- …és a leggazdagabb is, mert a barátom lettél!
*Elmosolyodik. A válla tartásából egy pillanatra úgy tűnhet, mintha még egyszer le akarna borulni, de aztán feláll, és kezet nyújt a szürkebőrűnek, hogy felsegítse.*
- Gyere, induljunk…
996. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-18 10:38:45
Üzenet elküldve: 2024-08-18 10:38:45
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A kilátás nem éppen szokatlan vagy új ennél a pontnál, de Ukrom inkább megint a vízre szegezné tekintetét minthogy ezt eljátszaná a szerzetessel: legszívesebben gyorsan lehúzná magáról ezt a sebtapaszt, vagy ebben az esetben inkább kitépné magából a varratot, és kereket oldana. Lehet látni ahogy a fogait súrolja a magában tartott érzelmektől.
Úgyhogy nem éppen a legnyugodtabb arckifejezéssel ül le Nawanthiri elé, talán utoljára. Az ork képe azonnal megkeményedik a kis tőr látványára.*
- Nehéz elfelejteni. *Ahogy azt a tanácsot is amit az ork adott, hogy dobja vissza a mocsárba. Elátkozott vagy sem, kevés bizalma van egy volt boszorka által érintett eszközben. A fiola és a medál hasonlóan elővigyázatos memóriákat idéz elő, a gyertya viszont már nem zavarja a szürkebőrűt, ugyanis az csakis a szerzeteshez tartozott. És ezeket felajánlja számára? Némán küzd egy pillanatra magával: El akarja utasítani, fél tőle hogy egy rossz hangulatban a tengerben vagy egy sikátorban fogja a zöme végezni. De képtelen nemet mondani, miközben a szemébe néz. Van szentimentális értékük, azt nem hazudtolhatja le...
A dagadt zacskóra először csak jóval kevesebb érdeklődéssel néz rá, ameddig meg nem érzi a súlyát; ekkor egy pillanatra úgy néz az óriásneveltre, mint aki elvesztette az eszét. A magyarázatot hallva úgy érzi, mintha azt a tőrt máris beledöfték volna a mellkasába, és vicsorogva be kell csuknia szemeit, hogy megnyugodjon. Sóhajtás közben remeg a hangja, ahogy saját ingóságai közé elteszi az újonnan kapott értékeket, majd egy pillanatra megáll mozdulatai közt, a barátja láthatja az agyában forgó vaskerekeket. meghosszabbítja karja táskájában töltött idejét, majd valami kicsit húz elő belőle, markában elrejtve.*
- Ez nem sok, de erre büszke vagyok.* Kinyitja a markát, benne egy tűzköves aranygyűrűvel. - Szeretném, hogy ez nálad maradjon.* Az ork nagyjából emlékszik elmesélni társának, hogy ezt az ékszert akkor és azért kapta, amiért segített az artheniori őrségnek bekeríteni egy csapatnyi rabszolgahajcsárt a szántóföldi utakon. Kapott is egy buzogányt a fejére, de megérte. Viccesnek találta az iróniát.* - Hogy legyen miből... emlékezned rám. *Feleannyira magabiztos dolgában, de nagyon örülne neki, ha Nawanthiri tenyerébe tudná tenni a két értelemben is értékes gyűrűt. Ezután megköszörüli a torkát.
- Két fontos dolgot még el akartam mondani neked. *Törökülésében már amúgy sem tud komolyabb pozíciót felvenni, de legalább most a szemkontaktust megtartja.* - Krata és Na'ati valódi orkok, és még ma is a sivatagot járják. És a másik... *A nehezebbik rész.* - Vissza akarok térni Alm'zar-ba. Rájöttem, hogy látni akarom mi történt, a sivataggal, a falvakkal, és... a táborral. A testvéreimmel. Nem mostanában indulok el; az út hosszú és kegyetlen, sok idő kell a felkészüléshez. Erőforrás és területi tudás. A háznak várnia kell... Sajnálom. *Azonnal visszaadja a pénzeszacskót a szerzetesnek ha úgy akarja, még csak nem is pislog a cselekedet alatt. Ez az utazás Lanawinon túlra vezetné az orkot, és megvan rá az esélye, hogy nem éli túl; ezért is érezte szükségét arra, hogy ezt elmondja a lánynak, és ezért is nyomja le lelkét barátjának a nagylelkűsége. Nem akarja, hogy ez mind kárba vesszen, de ez valami, amit úgy érez hogy meg kell tennie.*
- Ha nem látjuk viszont egymást, akkor azt is tudnod kell, hogy te vagy a legbátrabb ember, akit valaha is láttam. És... Hmm.
*A kilátás nem éppen szokatlan vagy új ennél a pontnál, de Ukrom inkább megint a vízre szegezné tekintetét minthogy ezt eljátszaná a szerzetessel: legszívesebben gyorsan lehúzná magáról ezt a sebtapaszt, vagy ebben az esetben inkább kitépné magából a varratot, és kereket oldana. Lehet látni ahogy a fogait súrolja a magában tartott érzelmektől.
Úgyhogy nem éppen a legnyugodtabb arckifejezéssel ül le Nawanthiri elé, talán utoljára. Az ork képe azonnal megkeményedik a kis tőr látványára.*
- Nehéz elfelejteni. *Ahogy azt a tanácsot is amit az ork adott, hogy dobja vissza a mocsárba. Elátkozott vagy sem, kevés bizalma van egy volt boszorka által érintett eszközben. A fiola és a medál hasonlóan elővigyázatos memóriákat idéz elő, a gyertya viszont már nem zavarja a szürkebőrűt, ugyanis az csakis a szerzeteshez tartozott. És ezeket felajánlja számára? Némán küzd egy pillanatra magával: El akarja utasítani, fél tőle hogy egy rossz hangulatban a tengerben vagy egy sikátorban fogja a zöme végezni. De képtelen nemet mondani, miközben a szemébe néz. Van szentimentális értékük, azt nem hazudtolhatja le...
A dagadt zacskóra először csak jóval kevesebb érdeklődéssel néz rá, ameddig meg nem érzi a súlyát; ekkor egy pillanatra úgy néz az óriásneveltre, mint aki elvesztette az eszét. A magyarázatot hallva úgy érzi, mintha azt a tőrt máris beledöfték volna a mellkasába, és vicsorogva be kell csuknia szemeit, hogy megnyugodjon. Sóhajtás közben remeg a hangja, ahogy saját ingóságai közé elteszi az újonnan kapott értékeket, majd egy pillanatra megáll mozdulatai közt, a barátja láthatja az agyában forgó vaskerekeket. meghosszabbítja karja táskájában töltött idejét, majd valami kicsit húz elő belőle, markában elrejtve.*
- Ez nem sok, de erre büszke vagyok.* Kinyitja a markát, benne egy tűzköves aranygyűrűvel. - Szeretném, hogy ez nálad maradjon.* Az ork nagyjából emlékszik elmesélni társának, hogy ezt az ékszert akkor és azért kapta, amiért segített az artheniori őrségnek bekeríteni egy csapatnyi rabszolgahajcsárt a szántóföldi utakon. Kapott is egy buzogányt a fejére, de megérte. Viccesnek találta az iróniát.* - Hogy legyen miből... emlékezned rám. *Feleannyira magabiztos dolgában, de nagyon örülne neki, ha Nawanthiri tenyerébe tudná tenni a két értelemben is értékes gyűrűt. Ezután megköszörüli a torkát.
- Két fontos dolgot még el akartam mondani neked. *Törökülésében már amúgy sem tud komolyabb pozíciót felvenni, de legalább most a szemkontaktust megtartja.* - Krata és Na'ati valódi orkok, és még ma is a sivatagot járják. És a másik... *A nehezebbik rész.* - Vissza akarok térni Alm'zar-ba. Rájöttem, hogy látni akarom mi történt, a sivataggal, a falvakkal, és... a táborral. A testvéreimmel. Nem mostanában indulok el; az út hosszú és kegyetlen, sok idő kell a felkészüléshez. Erőforrás és területi tudás. A háznak várnia kell... Sajnálom. *Azonnal visszaadja a pénzeszacskót a szerzetesnek ha úgy akarja, még csak nem is pislog a cselekedet alatt. Ez az utazás Lanawinon túlra vezetné az orkot, és megvan rá az esélye, hogy nem éli túl; ezért is érezte szükségét arra, hogy ezt elmondja a lánynak, és ezért is nyomja le lelkét barátjának a nagylelkűsége. Nem akarja, hogy ez mind kárba vesszen, de ez valami, amit úgy érez hogy meg kell tennie.*
- Ha nem látjuk viszont egymást, akkor azt is tudnod kell, hogy te vagy a legbátrabb ember, akit valaha is láttam. És... Hmm.
995. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-15 14:48:16
Üzenet elküldve: 2024-08-15 14:48:16
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Szomorkásan elmosolyodik. Amennyi kötelék fűzi őket egymáshoz, tudta, hogy ez lesz az egész utazás legnehezebb pillanata: amikor átadja Ukromnak az utolsó néhány emléket. Leülteti, majd elhelyezkedik vele szemben maga is, és egy ruhába csomagolt, alkarnyi valamit rak kettejük közé, melyet az egyik málhájából hozott magával.*
- Emlékszel még a banya manófejes tőrére? *odatolja a szürkebőrű elé* Szeretném, ha magadhoz vennéd.
*Aztán a zsebeiből további tárgyak kerülnek elő: a kékköves medál, amivel a boszorkány titkos pincéjét nyitotta ki egykor, az üvegcse az áttetsző manókocsonyával, és az éppen csak meggyújtott gyertya, amivel megidézte Armarkhturt. Szertartásosan a tőr mellé helyezi őket.*
- Tedd el ezeket is. Egyszer talán megsegítenek, ha bajba kerülnél.
*Füle mögé simít egy nemlétező hajtincset. Előhúz egy degeszre tömött pénzeszacskót.*
- Ez a pénz azalatt gyűlt össze, míg a Kereskedőháznál dolgoztam. Az útravalót már félretettem belőle. A többi legyen a tiéd!
*Átnyújtja a szütyőt Savanyú Ukromnak, benne 3000 arannyal.
*
- Tudom, hogy régóta szeretnél megállapodni. *szeretettel elmosolyodik* Vegyél belőle házat, kerttel-szőlővel. Megérdemled!
*Szomorkásan elmosolyodik. Amennyi kötelék fűzi őket egymáshoz, tudta, hogy ez lesz az egész utazás legnehezebb pillanata: amikor átadja Ukromnak az utolsó néhány emléket. Leülteti, majd elhelyezkedik vele szemben maga is, és egy ruhába csomagolt, alkarnyi valamit rak kettejük közé, melyet az egyik málhájából hozott magával.*
- Emlékszel még a banya manófejes tőrére? *odatolja a szürkebőrű elé* Szeretném, ha magadhoz vennéd.
*Aztán a zsebeiből további tárgyak kerülnek elő: a kékköves medál, amivel a boszorkány titkos pincéjét nyitotta ki egykor, az üvegcse az áttetsző manókocsonyával, és az éppen csak meggyújtott gyertya, amivel megidézte Armarkhturt. Szertartásosan a tőr mellé helyezi őket.*
- Tedd el ezeket is. Egyszer talán megsegítenek, ha bajba kerülnél.
*Füle mögé simít egy nemlétező hajtincset. Előhúz egy degeszre tömött pénzeszacskót.*
- Ez a pénz azalatt gyűlt össze, míg a Kereskedőháznál dolgoztam. Az útravalót már félretettem belőle. A többi legyen a tiéd!
*Átnyújtja a szütyőt Savanyú Ukromnak, benne 3000 arannyal.
*- Tudom, hogy régóta szeretnél megállapodni. *szeretettel elmosolyodik* Vegyél belőle házat, kerttel-szőlővel. Megérdemled!
994. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-13 16:40:51
Üzenet elküldve: 2024-08-13 16:40:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A másodszorra hosszabbnak érződő út alatt Ukromnak már az első lopva lesett tekintettől inába szállt a bátorsága attól, hogy bármi mélyről megpróbálja diskurálással kibontani a szerzetest. Nehezére is esik újra megtalálni hozzá magabiztosságát: Hiába sikerült végül, amiért ezt az utat áttaposták, valamiért nem érzi magát elégedettnek. Talán azért, ahogy ez a szembesítés zajlott le, és az eredménye. És több mint valószínűleg azért, mert a tervezettel ellentétben nem csak Nawanthirinek voltak nehéz pillanatai; Az esetenként felhangzó pár szó, apró mosoly és semleges hümmögés mellett néha a már csak képzeletbeli kézi-tükörért kap a derekára, megfeledkezve arról hogy azt a szigeten hagyta. Máskülönben többé-kevésbé képes magát elszórakoztatni, miközben a manó-boszorkány nemhivatalos együttműködéséből készült vízi szállítójuk szárazföldre viszi őket: nézelődik, babrál hozott-kapott csomagjaival, vagy csak ülve alszik. Ennyi idő után már egy kiadós szunya is reá fért, vagy több is.
A kínzó monotonitás után megváltásként tűnik fel a látóterét korlátozó köd, ami korábban inkább őket akadályozta. Ennél a pontnál már szívesen kapná kezébe a megmaradt evezőt és vinné magukat mielőbb szilárad talajra, de az az érzése, talán most jobb ha nem csap sok zajt. Nem tudja, mi lesz a rakparti csibészek reakciója, ha látni fognak egy magányos csónakot a világítótorony felé magától "sodródni", úgyhogy jobb addig csendben maradnia, amíg biztos nem lesz szem rajtuk.
Föld helyet sziklára lépve addig áram belőle az öröm, míg visszaemlékszik, mit is mondott Nawanthiri a szigeten, hol és hogyan fog elmenni. Elég nehéz nem megsajnálni azt a savanyú arcot, amit akkor vág.*
- Hm? *Szándékosan értetlenkedik, de nagyon is sárba-süllyedt mozdulatokkal halad a fény felé.* - A hajóútra kéne tartanod, amid van. Nem biztos hogy ellátnak a fuvarral.
*A másodszorra hosszabbnak érződő út alatt Ukromnak már az első lopva lesett tekintettől inába szállt a bátorsága attól, hogy bármi mélyről megpróbálja diskurálással kibontani a szerzetest. Nehezére is esik újra megtalálni hozzá magabiztosságát: Hiába sikerült végül, amiért ezt az utat áttaposták, valamiért nem érzi magát elégedettnek. Talán azért, ahogy ez a szembesítés zajlott le, és az eredménye. És több mint valószínűleg azért, mert a tervezettel ellentétben nem csak Nawanthirinek voltak nehéz pillanatai; Az esetenként felhangzó pár szó, apró mosoly és semleges hümmögés mellett néha a már csak képzeletbeli kézi-tükörért kap a derekára, megfeledkezve arról hogy azt a szigeten hagyta. Máskülönben többé-kevésbé képes magát elszórakoztatni, miközben a manó-boszorkány nemhivatalos együttműködéséből készült vízi szállítójuk szárazföldre viszi őket: nézelődik, babrál hozott-kapott csomagjaival, vagy csak ülve alszik. Ennyi idő után már egy kiadós szunya is reá fért, vagy több is.
A kínzó monotonitás után megváltásként tűnik fel a látóterét korlátozó köd, ami korábban inkább őket akadályozta. Ennél a pontnál már szívesen kapná kezébe a megmaradt evezőt és vinné magukat mielőbb szilárad talajra, de az az érzése, talán most jobb ha nem csap sok zajt. Nem tudja, mi lesz a rakparti csibészek reakciója, ha látni fognak egy magányos csónakot a világítótorony felé magától "sodródni", úgyhogy jobb addig csendben maradnia, amíg biztos nem lesz szem rajtuk.
Föld helyet sziklára lépve addig áram belőle az öröm, míg visszaemlékszik, mit is mondott Nawanthiri a szigeten, hol és hogyan fog elmenni. Elég nehéz nem megsajnálni azt a savanyú arcot, amit akkor vág.*
- Hm? *Szándékosan értetlenkedik, de nagyon is sárba-süllyedt mozdulatokkal halad a fény felé.* - A hajóútra kéne tartanod, amid van. Nem biztos hogy ellátnak a fuvarral.
993. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-08-10 11:04:19
Üzenet elküldve: 2024-08-10 11:04:19
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Napokig nincs körülöttük más, csak a víz meg a nagy, kék, szabad ég. A viharok elkerülik őket, bár ahogy a sziget eltűnik a láthatáron, erőre kap a szél. Útközben repülő halakkal találkoznak. Egy éjjel az egész tengert bevilágítják alattuk a medúzák. Elúsznak egy csapat különös, kalapácsfejű halszörny felett. A kenu egyszer sem áll meg.
Nawanthiri az idő javát meditálással tölti. Keveset eszik. Az árnyék jelenléte óvó köpenyként borul rá, sokszor látja is, ember alakjában. Szavak nélkül beszélgetnek, vagy beleereszkednek a vízbe, és a csónakba kapaszkodva vitetik magukat. A szerzetes persze Ukromot sem hanyagolja el, de mély beszélgetésre még érezhetően nem áll készen.
Amikor keleten feltűnik a köd, már tudják, hogy közel a part. Hamarosan madarakat is láthatnak, és egyre több hajót. Az övék, miután a hajnali dagály levonult, oly könnyedén siklik be a szurdokba a Világítótorony mellett, ahogy halandó sosem tudná a hullámverésben elkormányozni. Délelőtt van, a nap arany órái. A halászok már eladták a hajnali fogást. Az Artheniorba tartó kereskedőhajók felfelé haladnak a folyón, a wegtoreniek most futnak be a Kikötőbe.
A szürkebőrűvel a kenut gond nélkül visszaviszik a barlangba. Felfordítják, és ha megszárad, majd ráterítik a ponyvát, arra meg a hálót, amit a Csontvető küldött Armarkhturnak. Egyelőre azonban még nem tartunk itt. Nawanthiri a barlang elé invitálja a barátját. A sziklák megszáradtak, de a permet ki-kicsap feléjük a szurdokból.*
- Szeretnék neked adni valamit. Több mindent is…
*Napokig nincs körülöttük más, csak a víz meg a nagy, kék, szabad ég. A viharok elkerülik őket, bár ahogy a sziget eltűnik a láthatáron, erőre kap a szél. Útközben repülő halakkal találkoznak. Egy éjjel az egész tengert bevilágítják alattuk a medúzák. Elúsznak egy csapat különös, kalapácsfejű halszörny felett. A kenu egyszer sem áll meg.
Nawanthiri az idő javát meditálással tölti. Keveset eszik. Az árnyék jelenléte óvó köpenyként borul rá, sokszor látja is, ember alakjában. Szavak nélkül beszélgetnek, vagy beleereszkednek a vízbe, és a csónakba kapaszkodva vitetik magukat. A szerzetes persze Ukromot sem hanyagolja el, de mély beszélgetésre még érezhetően nem áll készen.
Amikor keleten feltűnik a köd, már tudják, hogy közel a part. Hamarosan madarakat is láthatnak, és egyre több hajót. Az övék, miután a hajnali dagály levonult, oly könnyedén siklik be a szurdokba a Világítótorony mellett, ahogy halandó sosem tudná a hullámverésben elkormányozni. Délelőtt van, a nap arany órái. A halászok már eladták a hajnali fogást. Az Artheniorba tartó kereskedőhajók felfelé haladnak a folyón, a wegtoreniek most futnak be a Kikötőbe.
A szürkebőrűvel a kenut gond nélkül visszaviszik a barlangba. Felfordítják, és ha megszárad, majd ráterítik a ponyvát, arra meg a hálót, amit a Csontvető küldött Armarkhturnak. Egyelőre azonban még nem tartunk itt. Nawanthiri a barlang elé invitálja a barátját. A sziklák megszáradtak, de a permet ki-kicsap feléjük a szurdokból.*
- Szeretnék neked adni valamit. Több mindent is…
992. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-16 17:07:19
Üzenet elküldve: 2024-07-16 17:07:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 288
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
~Nem fognak kinyírni..~
*Magában mordul a kijelentésére válaszul kapott kérdésre, de hogy hangosan is kiejti-e a gondolt szavakat, vagy csak morog, azt legfeljebb az elf hegyes füle tudná megkülönböztetni, ha már úgyis olyan közel van hozzá. Ő nem tudja. Mert nem figyel már erre, s nem is érdekli. Máskor talán a szemét is forgatná a kifejezésre. Tudta, hogy az elképzelése nem fog egyetértésre találni a nőnél. Nem ellenkezett vele, amikor korábban odafent azt mondta, hogy magához viszi. De azt sohasem gondolhatta komolyan, hogy valójában oda is fog menni, szó nélkül. Akkor csak le akart jutni a toronytól. Most már el akar jutni a dokkokhoz. Ha nincs is még itt a hajó, mert később jön, megvárja. Aztán ha nagyon akarja, megnézheti a nő a lábát. De addig az úgyis pihen, s majd aztán, este, éjjel, hazasántikál rajta a földekre. Addigra jobb lesz. Ha kell, két napig megy. De nem akar maradni. Meg sem fordul a fejében, hogy maradjon. Mint egy állat, aki rohanna vissza a vackára, oda, ahol biztonságban érzi magát. Majd ott elnyalogatja a sebeit. Csendben, egyedül. Anélkül, hogy bárkire szüksége lenne. Hogy bárki látná..
Ha másiknak is mindig célok lebegnek a szeme előtt, akkor megértheti, mi hajtja a férfit. Az önérzet ennek csak egy apró része. Munkája van, amit elvállalt. Mégis, a nő szájából elhangzó neve erő nélkül billenti ki az egy irányba szűkült gondolatai közül; mintha egy cseppnyi hideg eső hullott volna a nyakszirtjére. Megemeli rá a fejét a következő lépés előtt, lassítva. Oldalt pillant a hosszúéletűre maga mellett.*
~Haza..?~
*A kifejezésre akaratlanul is összehúzza a szemét. Éppen csak a mondat vége hiányzik, de nem képzeli oda a sejtését valahova, ahol nem hangzik el semmi. Visszafordul előre, meg is torpanva egészen a következő lépés előtt. Hirtelen közelivé válik a környezet. A váll, amin az ő karja fekszik, a másiké a hátán. A nő teste az övé mellett. Ha nem lenne ott, még mindig fent lenne a toronynál. Ha nem lenne ott, fel sem ment volna. De ha nem lenne ott.. Apró mozdulatokkal feszül meg és enged ki az állkapcsa néhányszor, amíg félrefordítva a fejét gondolkozik. Éppen csak a mondat vége hiányzik, meg a saját józan esze. Bosszúsan engedi vissza az állát, aprót biccentve maga elé.*
- Menjünk. *Szólal meg végül csendesen. Még mindig ellenkezhet később, délután, este, amikorra a hajót várja; behunyja a szemét.* - Hozzád..
*Csatát veszthet...*
//Második szál//
~Nem fognak kinyírni..~
*Magában mordul a kijelentésére válaszul kapott kérdésre, de hogy hangosan is kiejti-e a gondolt szavakat, vagy csak morog, azt legfeljebb az elf hegyes füle tudná megkülönböztetni, ha már úgyis olyan közel van hozzá. Ő nem tudja. Mert nem figyel már erre, s nem is érdekli. Máskor talán a szemét is forgatná a kifejezésre. Tudta, hogy az elképzelése nem fog egyetértésre találni a nőnél. Nem ellenkezett vele, amikor korábban odafent azt mondta, hogy magához viszi. De azt sohasem gondolhatta komolyan, hogy valójában oda is fog menni, szó nélkül. Akkor csak le akart jutni a toronytól. Most már el akar jutni a dokkokhoz. Ha nincs is még itt a hajó, mert később jön, megvárja. Aztán ha nagyon akarja, megnézheti a nő a lábát. De addig az úgyis pihen, s majd aztán, este, éjjel, hazasántikál rajta a földekre. Addigra jobb lesz. Ha kell, két napig megy. De nem akar maradni. Meg sem fordul a fejében, hogy maradjon. Mint egy állat, aki rohanna vissza a vackára, oda, ahol biztonságban érzi magát. Majd ott elnyalogatja a sebeit. Csendben, egyedül. Anélkül, hogy bárkire szüksége lenne. Hogy bárki látná..
Ha másiknak is mindig célok lebegnek a szeme előtt, akkor megértheti, mi hajtja a férfit. Az önérzet ennek csak egy apró része. Munkája van, amit elvállalt. Mégis, a nő szájából elhangzó neve erő nélkül billenti ki az egy irányba szűkült gondolatai közül; mintha egy cseppnyi hideg eső hullott volna a nyakszirtjére. Megemeli rá a fejét a következő lépés előtt, lassítva. Oldalt pillant a hosszúéletűre maga mellett.*
~Haza..?~
*A kifejezésre akaratlanul is összehúzza a szemét. Éppen csak a mondat vége hiányzik, de nem képzeli oda a sejtését valahova, ahol nem hangzik el semmi. Visszafordul előre, meg is torpanva egészen a következő lépés előtt. Hirtelen közelivé válik a környezet. A váll, amin az ő karja fekszik, a másiké a hátán. A nő teste az övé mellett. Ha nem lenne ott, még mindig fent lenne a toronynál. Ha nem lenne ott, fel sem ment volna. De ha nem lenne ott.. Apró mozdulatokkal feszül meg és enged ki az állkapcsa néhányszor, amíg félrefordítva a fejét gondolkozik. Éppen csak a mondat vége hiányzik, meg a saját józan esze. Bosszúsan engedi vissza az állát, aprót biccentve maga elé.*
- Menjünk. *Szólal meg végül csendesen. Még mindig ellenkezhet később, délután, este, amikorra a hajót várja; behunyja a szemét.* - Hozzád..
*Csatát veszthet...*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 992-1011