*A felső szinten található szoba jó ideje csendes. Olyan csendes, hogy már-már kétségbe vonható, hogy annak lakója, a szélvésztermészetű kalmárnő egyáltalán házon belül tartózkodik. Pedig ott tartózkodik, csak jószerével a dunna alatt, kakaóscsigába hajtogatva, halkan nyöszörögve-nyomorogva. Rilai az ágyat nyomja - korábban is rá-rátörő rosszullétei az utóbbi napokban odáig fokozódtak, hogy immár az ágytál-ágy-vizeskancsó triumvirátus közvetlen közelét sem próbálta elhagyni. A dolgai valószínűleg nem váltak köddé. Az intézendői sem kámforosodtak el, sem a személyek, akiket faképnél hagyott.
A lány az oldalára gömbölyödve elhajtogatja feje tetejéről a vastag paplant. Odakinn hűvös, téli szürkeség és köd, idebenn áporodott, elhasznált szobaszag. Félárbocra eresztett szempillái alul egykedvűen pislog a látványra. Igazából már nincs okvetlenül rosszul, csupán a felelősség elől menekül. Nincs kedve felkelni, nincs kedve a fogadótérhez, az emberekhez, az egyeztetéshez, a tárgyaláshoz, a fafejű városiakhoz és a vastagnyakú vashegyiekhez, nincs kedve a rendetlenséghez, a káoszhoz, és úgy egyáltalán, a teendőkhöz, itt szeretne leélni az életét, hálóingben, a finom melegben, teendők, gondolatok, problémák nélkül. Felnyöszörög. Tudja jól, ez nem mehet soká így tovább. Negyed órácskát engedélyez még magának.
Utóbb óvatoskodva kinyújtja lábát a takaró alól. Kereső mozdulattal kalimpál, míg lábujjheggyel el nem éri a padlót. Utóbb kihajtogatja magát teljes egészében az ágy szélére és letargikusan gurnyaszt egy kicsit, teste köré csavarva a dunyhát. Felsóhajt. Aztán megrázza magát, kidörgöli szemeiből a többnapos semmittevést. Bár régi vehemenciája töredékével, de lassan működni kezd: fésülködik, mosakszik, felöltözik az időjárásnak megfelelően és egykedvűen munkához lát. Végigjárja a szobákat, olyanok után kutatva, akiknek esetleg rá lenne szüksége. Rendberakja szobáját és minden mást is odafenn, ami az útjába kerül. Utóbb lecaplat a lépcsőn, körülnéz odalenn.
Ha senki sem kezdi el a nevét rikoltozni, a konyha felé veszi az irányt. Lefőz egy adaggal a méregerős, áldásos hatású serkentőitalból, magába dönti. Utóbb egy második bögrével markában sorra járja a helyiségeket. Amit keres, nem leli. Helyesebben, akit, vagy akiket. Mintha a föld nyelte volna el Draenont is, Syoudot is. Gyanú ébred benne: csak nem történt velük valami a gyengélkedése alatt?
Ezen nyugtalanító gondolatokat rágogatva magában letelepszik a pult mögé, akár egy álmos veréb, és próbálja rávenni magát, hogy ennek alaposabban is utánajárjon.*