//Második szál//
*Prémjeit magához szorítva igyekszik szélvédett helyre jutni. Kerüli a tömeget, bár tény és való, hogyha akarna sem tudna az artheniori népség közé bújni. Kimagasodik méreteivel, ezen, ha akar sem tud változtatni, bármennyire is összegörnyed. Persze az állati bőrök takarják, jóformán csupán szeme világa látszik csak, ahogy acélosan villog a csuklya alatt, folyton lobogó tűzzel. A Kalmár felé halad, s nem is igazán állnak az útjába, kitérnek előle, szóra nem méltatják, amit nem bán, mert jóformán hónapok óta egyetlen szót sem ejtett ki a száján, csak mikor hegyek ormán istenei kegyeiért imádkozott. Belöki az ajtót, majd megáll és körbenéz, valami sötétebb sarkot keresve, mígnem meg nem akad a szeme egy alakon. Egy pillanatra megdermed, mint, aki nem tudja, hogy éppen melyik városban van. Erre nem számított és jelenleg nem is érzi magát késznek rá. Válla felett hátrapillant, s fogát megvillantva, vicsorítja az éppen bejutni szándékozóra, aki hamar menekülőre fogja. Fejét megrázza, majd becsukja maga mögött az ajtót és öles léptekkel Kagaenae asztalához megy. Talán a lány észre sem veszi, oly mélyülten turkál tányérjában, mint ahogy azt a toron is tette. Eltéveszthetetlen, legalábbis Zaxdor Karag számára, s a látvány, önkéntelenül is kedves mosolyt varázsol arcára, mit persze hamarosan ismét komorság vált fel. A lány mögött szólal meg, reszelős és mély hangján, mi jelezheti, hogy régen használta már, bár dörgő tónusa kopás nélkül, még most is zeng.*
- Azóta sem tanultál meg enni, kiscsibe.
*Nem hallatszik hangján vidámság, csupán kijelentés, mely meglepő lehet, s, ha Kagaenae hátranéz, hatalmas alakot láthat maga mögött tornyosulni, jóllehet talán azonnal fel is ismeri, igaz, arcát nem láthatja. Megoldja a csomót tarkóján, s szabaddá teszi fejét, immár alapos, dús szakállal, teletetovált sebhelyekkel, még inkább ismerős látvány lehet. Acélkék szemeiben furcsa melegség lágysága lobog, mellyel a lányra néz, valahogy mindig is közel állt szívéhez.*