//Második szál//
//A művészet oltárán//
*Olyan súlyos kő esik le Yeza szívéről, hogy szinte hallja is a hangját. A Wegtorenből való távozása óta egy kezén meg tudná számolni az alkalmakat, amikor ilyen simán utat találtak a készségei, hogy a kijelölt szándék irányába mozdítsák az ügyét. A Wäoreinnel való kapcsolata mindig is viharos volt, de ha azt nem is nézzük, a Sellőházi fiaskó, az a bájosan ütődött szekrényes muzsikus a kikötői úton, az itteni két bárdról nem is beszélve. Aztán ott van még Graril és az Aztyannál behúzott rossz pont is. A gyilkos tekintetű intéző szájából valószínűleg hiába is várna hasonló kenetteljes konklúziót, miszerint igaza van. Most valahogy minden megy, ahogy mennie kell, már-már kissé gyanakvásra okot adóan simán.
Míg a művész úr beszél, Yeza csak mosolyog. Sejtelmesen és cserfesen, hogy még véletlenül se lehet megmondani, jó úton jár-e a mester a találgatásban vagy épp az ellenkezője von derűt a kreol vonásokra. A kurtizán szóra is csak szemöldökét emelve biccent. Talán csak a férfi merészségét elismerendő, vagy pikáns bókként begyűjtve a titulust, vagy... ki tudja? Sértettségnek mindenesetre nyomát se mutatja. Arra, amikor Elgroon a fegyvereit említi, kicsit szélesebbre szökik a mosolya, de nem vág közbe, inkább csak kortyol egy újabbat az italából. Az orgyilkosos résznél azért köhint egyet, mintha ezen a ponton már kissé messzire rugaszkodna a történet az ő ízléséhez, de esze ágában sincs megakasztani a mester szárnyalását. Az ujjával megtörli az ajkát a félreszaladt korty nyomait eltüntetve, és figyelmesen hallgatja tovább az elképzeléseket. Egyértelmű, hogy a férfit máris magával ragadta az ihlet, és oly sebesen viszi, hogy kapaszkodni is alig győz. Ez jó jel. A felvázolt elképzelésre Yeza először a szemét szűkítve figyel, egyelőre latolgatva magában, hogy kell-e s hogy mennyit kell terelnie a gondolatmeneten, hogy az még véletlenül se ütközzön a saját érdekeibe. A mester víziója a füle hallatára csiszolódik, és végül olyan keretté áll össze, ami nagyon is a kedvére van. A mákonyos pipára való változtatásra külön elismeréssel biccent is.
A művész úr csapongását csak megmosolyogja, de az arcára van írva, hogy nem kárhoztatja érte. Egy kicsit őt is elragadta a képzet. A poharát magánál tartva tesz is néhány morfondírozó kört a szobában. Ízlelgeti a dolgot: harcos sivatagi hercegnő. Ujjai végigsimítanak a finom brokátfüggönyön.*
- Emlékszem arra a napra *szólal meg végül delejesen búgó hangján.* - Gondtalan, mámorba fúló sivatagi alkony. Az ékszerek és a leheletvékony selyem érintése a bőrömön, az alig moccanó, buja, sivatagi levegő és a bódító füst. Gazdagság és naiv semmittevés a felhőtlen élet kényelmében. A fegyver akkor még csupán hóbort volt, amivel nemes atyám figyelmét magamra vonhattam. Ha rosszallás is volt, de akkor is figyelem *vonja meg a vállát, aztán mélyet sóhajt és szégyentelenül nyújtóztatja meg kicsit tagjait, hogy domborulatai jobban megmutassák magukat.* - Haszontalan ékkő voltam csupán. A világot alig ismerve, gőggel fürdőztem a hatalomban, élveztem a sóvárgó tekinteteket. Kinyittattam a sátorponyvát, hogy a szellő kedvére járhasson, míg a bódulattal ölelkezem. Odakint pedig az őrség tagjai mind térdet-, fejet hajtva tisztelegtek úrnőjük előtt. Mögöttük pedig a sivatagi alkony vibráló csodája, amint a lemenő nap megfesti a dűnék gerincét...
*Hümment és mosolyog. ~Tetszik.~
Visszasétál a férfihoz és helyet foglal, hogy immár teljes figyelmét élvezve emelje rá a tekintetét.*
- Úgy hát egyezzünk meg az árban, aztán a továbbiakban *bólint.* - Vagy szeretne már ma este néhány vázlatot készíteni a beállításhoz? *Kérdi, hiszen nem kell, hogy ez az alkalom teljes egészében csupán az egyeztetésre legyen áldozva. Az ihlet olyasmi, amit jobb még frissen meglovagolni.*