//Igyunk hát pajtások, jo-hó//
*Parádés lehet az attrakció, amit a párosuk végrehajt ebben a pár röpke percben. Függöny szakad, tányér csörög és italok repülnek. Bár valószínűleg a józanabbik társaságnak nem nyerhette el a tetszését, legalábbis a leány így ítéli meg, mikor meghallja a dühödt morgást a függöny túl vége alól. Sajnálatosan a hanghoz hamar igazodik az arc is, amire a lány csak egy fintorral reagál. Bár az is lehet, hogy azt a becenév váltja ki belőle, amit kénytelen elvonatkoztatni a viselt szőrmeruházattól.
Sárgái lassan ráfókuszálnak a kézben maradt korsófülre, amitől kényszerűen az ajkába harap, hogy még csak egy vigyort se ejtsen meg. Ebben mondjuk nagy segítségére van az, hogy penge csillan a lámpás fényében.
Amúgy is eléggé be van lassulva, meg a bajt sem szívesen fokozná, így nem hadakozik a kezek ellen. Ennek problematikáját már csak akkor fogja fel, mikor vészesen közel kerülnek az ajtóhoz, ő maga pedig egy utolsó búcsúpillantást vet az asztal felé, ahol még nem olyan rég békésen itta a teáját. Ez a búcsú pedig egyszeriben szól a félbehagyott pogácsának, a kiürült poharaknak és a holmijának is.*
- A cuccom!
*Kapja fel a fejét, mikor a megvilágosodás átverekedte magát az alkoholban áztatott elméjén. Bele is kapaszkodik az őt rángató kézbe, feltornázza magát a fickó vállára, majd áthasalva nyújtózik az asztala felé, mintha olyan közel lenne az áhított holmija.*
- Vár... várjanak!
*Nyögi és kalimpál, de a végeredmény nem változik. Igen hamar földet ér, nem túl kellemes módon. Odakint. A hidegben. Kabát nélkül.
Az ajtó becsapódik előtte, ő pedig elképedve, tátott szájjal bámulja. A vállait leengedi, kissé meg is görnyed, mint kisgyerek a sírás előtt. De nem. Ennél most komolyabb vihar készül előtörni. Noha a dühösen megvillanó sárga szemeket a félvér nem láthatja, de a mély levegőt vevő, megfeszülő testet igen.*
- Bent... van... a holmim.
*A hangja remeg, miközben kezeit ökölbe szorítja. De még legalább halk. Noha a végére azért elvékonyodik a hangja, ami elképzelhető, hogy egy kiadós sipítozást is magával fog hozni. A hideg kicsit észhez téríti, de nem józanítja ki. Talán ez az oka a hevesebb reakciónak. Mert továbbra is bizton merné állítani, hogy ő egy nyugodt természet.*
- Az egy nagy szerencséd, hogy az erszényem nem.
*Toppant is egy nagyot hisztijében az utca kövén.*
- A füzetem, a tollam. A puha, meleg kabátom.
*Ééés már sipítozik is, akár egy vércse.*
- Már hogy lenne minden rendben? *Mordul feldúltan.* És ne becézgess te hígagyú. Van rendes nevem.
*Azzal a lendülettel perdül sarkon, hogy szembenézhessen a fiúval, rázúdítva minden mérgét és feszültségét. De ekkor már kénytelen észre venni a vérfoltos ingujjat, amitől a pukkancs le is ereszt. A villámokat szóró szemeket pedig felváltja az ijedt, aggódó tekintet.*
- Fenébe, te vérzel.
*Nyögi, ahogy odasietve tekeri le a nyakából a sálat. Az egyik kezével Eden tarkójára fog, míg a másikkal finoman eltolja a fiúét az orra elől, hogy a sálat tartsa oda.*
- Döntsd egy kicsit hátra a fejed. Hamar el fog múlni.
*Sóhajt fel, miközben vet egy utolsó búcsúpillantást a Kalmár felé.*
- Jól megcsináltuk, te csibész.
*Erőltet végül valami mosolyfélét magára. Noha nincs elfelejtve, hogy ki kell adnia a mérgét, azzal ráér akkor, ha már a fiú orra vére nem folyik.*