//Zsoldos Toborzás - Alapítás//
*Nagyon büszke magára a szakállas érvelés miatt, hiszen nem sokan vennék észre, hogy ha a férfi kibúvik az őt tetőtől talpig fedő páncélból, akár még hasonlíthat is a mágusra. Vagy akár szakálla is lehet, de az mellékes, ha a történet következő részét eltalálta, akkor ki fog derülni, hogy a páncélos valójában a mágus húga, és határozottan nincs szakálla. Amikor viszont elismerés helyett a férfi csak valami őrtornyot, meg edzést emleget, akkor rájön, hogy az első akadályt jól vette, azonban most egy másik szerepbe kell belecsöppennie.*
- Ó, a láncos buzogány! Azóta nem láttam, hogy kölcsön vetted egyik nap, mikor részegek voltunk, és sosem adtad vissza! Viszont ne aggódj, már el is felejtettem, nem haragszom ám... Mint amikor egyik nap túlzásba vittük az ivást, aztán viccből felpróbáltam a sisakodat, és éppen akkor kellett visszaengednem az ital egy résézt... *megvakarja a fejét, mintha kínosan érezné magát a meg sem történt incidensért* Bár ami azt illeti, azt hiszem te végig azt hitted, hogy te rondítottál bele... mondhattam volna már akkor is, de nem akartam, hogy véletlen bajom essen. Viszont most kvittek vagyunk, nemde? Egy rossz pont nekem, egy neked, mit szólsz?
*Viszont a férfi tovább erőlteti az edzést, és ki is akarja már terelni a fogadóból, hát Waia sem vehet vissza a színészi kedvéből:*
- Vagy úgy, hát ennyire haragszol a sisak miatt? Ám legyen, az ősök törvényei szerint intézzük, fegyver és páncél nélkül, akinek több foga marad, az nyert, jól emlékszem a szabályokra? *kérdezi, majd felvonja a szemöldökét* A fegyverek és páncél miatt ne aggódj, a fogadós biztosan megőrzi neked, bár az nem hiszem, hogy tetszene neki, ha itt kezdenénk ökölharcot vívni... Na javaslok valamit! Mielőtt nekiállnánk egymás fogát kiverni, mit szólnál, ha elénekelnénk a kedvenc dalunkat, amit ilyenkor mindig. Csak hogy rájöjj, hogy nem is haragszol rám, hiszen mit számít egy sisak a barátsághoz képest? *azzal elindul, de nem arra, amerre a páncélos terelné, elhalad mögötte, és odasúgja* Ne aggódj, majd én vezetek, te csak tátogj!
*Azzal kilép a fogadó közepére, majd megköszörüli a torkát, és felkészül a kedvenc énekére, amit szerzetestársaival szoktak énekelni, ha a városban koldultak. Ami az énektudását illeti, arról a rendfőnök csak annyit mondott: 'Legalább várd meg az énekléssel, amíg meghalok!'*